Évek óta tucatjára halnak meg a Földközi-tengeren át lélekvesztőkön, embercsempész hajókon Európa partjai felé tartó észak-afrikai/közel-keleti menekültek, de ez különösebben nem rengette meg az európai jóléti államok lakóit, politikusait, egyházi vezetőit. A hét végén hullámtemetővé kellett válnia a tengernek ahhoz, hogy az Európai Unió is megszólaltassa a vészharangot.

Egyelőre még nem tudhatjuk, hogy a lelkiismeret vagy az önzés állt-e a lépés mögött. Ám hamarosan az is kiderül, ugyanis ma délután, közép-európai idő szerint négy órakor kezdődik az uniós állam- és kormányfők rendkívüli csúcsértekezlete, amely a „keresztény Európa”, a fejlett Nyugat lelkiismeretének, humanitárius voltának fokmérője lesz. S nem utolsósorban annak a mutatója, hogy mennyire „államférfiak-nők” azok, akik Európa arculatát ma meghatározzák, vagy inkább csak pártpolitikusok, akiknek elsőbbrendű saját országaik populista, szélsőjobb, menekült- és bevándorlás ellenes politikai erőinek fenyegető térnyerése, mintsem a bajba jutottak megsegítése, életének mentése.

A vasárnapi tragédia után kiadott azonnali cselekvési program tíz pontja, sajnos, elsősorban nem a segítőkészségről tanúskodik, inkább csak arról, hogyan „védhetjük meg jólétünket”, hogyan állíthatjuk meg az embercsempészeket, de azok számára az ezrek, tíz- és százezrek számára, akik életük kockáztatásának tudatában vállalják a menekülésnek, puszta életük megmentésének ezt a számukra egyetlen elérhető formáját, nem sok jót ígér.

Az amerikai száraz láb, vizes láb törvényre emlékeztet kicsit, de inkább csak annak a vizes lábról szóló passzusára. Az amerikai-kubai határon alkalmazott elhíresült törvényről pedig tudjuk, hogy emberek ezreinek, ha nem tízezreinek vesztét okozta, nem kételkedve abban, hogy viszont sokaknak új, jobb életre adott lehetőséget. Eszerint ugyebár az a kubai menekült, aki eléri a floridai partokat, vagyis száraz földre lép, menedéket kap az Egyesült Államokban, akit viszont a tengeren kapnak el a hatóságok, azt mérlegelés nélkül visszafordítják, még akkor is, ha tudják, hogy otthon a biztos halál vár rá.

Félő, hogy az új európai rendelkezésekből kimarad a száraz láb lehetősége a gazdasági válság által megapasztott költségvetések, a populisták ellenállása és a terrorizmus elleni harc ürügyén.

Márpedig kutya kötelességünk segíteni, ha másért nem, legalább sokat hangoztatott kereszténységünk folytán, hiszen zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúránk szerves részének tartjuk a talmudból származó mondást, miszerint „Ha megmentesz egy lelket, az egész világot mented meg”.

De eddig nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok. Az arab tavasz után (amit ugyebár lelkesen támogattunk, mi, a civilizált Nyugat) elszabadult a pokol az észak-afrikai régióban, törzsi, vallási és polgárháborúk tömkelege dúl, amit légicsapásokkal „színesít” az amerikai vezetésű nyugati katonai koalíció Irakban és Szíriában, a szaúdi vezetésű szunnita arab koalíció Jemenben, a nigériai-csádi, szomáliai stb Nigériában. (Nem vonom kétségbe az Iszlám Állam elleni nyugati fellépés jogosságát, sőt részleges önvédelmi jellegét sem, hiszen hosszú távon az egész keresztény világot veszélyezteti a terrorszervezet. De azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy légicsapásainknak bizony voltak, vannak és lesznek ártatlan áldozatai is és pokollá teszi az ott élők életét.)

Nyilván, a fegyveres konfliktusok terjedésével arányosan növekszik a menekültek száma is, de ennek csak egy kis töredéke irányul Európába. A többmilliós tömeg a környékbeli államok túlzsúfolt menekülttáboraiban próbálja túlélni e rémálmot.

Mindezek ellenére tavaly novemberben megszüntették az olasz haditengerészet havi 9,5 millió euróból működő tengeri kutató- és mentőmisszióját, a Mare Nostrumot, s helyette az alig egyharmadnyi költségvetésű uniós Tritont léptették életbe. A Triton már nem végez széleskörű átfésüléseket a Földközi-tengeren, csupán az olasz partok 30 tengeri mérföldnyi területét ellenőrzi, így alig-alig ad lehetőséget a tényleges, nyíltvizi mentőakciókra. A tragédiák kódolva voltak, és be is következtek.

Pénz és humánum kérdése. A pénzről azt mondják nincs elég, holott mi vagyunk a fejlett világ, azokhoz az országokhoz képest, ahonnan menekülnek ezek az emberek, maga a paradicsom. Pénz igenis lenne, ha akarat is lenne hozzá. Az viszont nincs, noha a gazdagság kötelez. Mindenféle vagyon, legyen az személyi vagy állami, társadalmi kötelezettséggel jár, ezt már az alamizsnát osztó királyok és főurak, a ma alapítványokat működtető gazdagok is tudták, tudják és gyakorolják.

Holnapra azt is megtudjuk, hogy állunk a humánum terén.