Tucatszorra tartott kongresszust az RMDSZ, ez volt az első tisztújítás Kelemen Hunor megválasztása óta. Ezúttal is átrágtam magam a dokumentumokon, figyelemmel követtem az elhangzott beszédeket. Köztük a pártok küldötteinek üzeneteit a romániai politikai paletta és az összmagyar kisebbség legönazonosabb alakulatának vezetőihez, nemzeti közösségünkhöz. A most is jelenlévők közül négy évvel ezelőtt felszólalt a kongresszuson Romániából Victor Ponta (friss szocialista pártelnökként) és Vasile Blaga (nagyváradiként), Magyarországról Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Schiffer András, a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke, Berényi József, a szlovákai Magyar Közösség Pártjának elnöke. (A Vajdaságból – úgy hírlik, belviszályok miatt (is) – nem jött el sem aki itt volt, Pásztor István, sem más).

Eszembe villantak négy évvel ezelőtti emlékezetes üzenetek is, a kellemesebbjéből az Antonescu-Ponta páros udvarlása, a kellemetlenebbjéből egy fideszes hölgy ostorcsattogtatása és ukázai, amelyeket akkor bizony figyelmen kívül kellett hagyni, hogy Kelemen Hunor legyen az új elnök, ne pedig a kihívója. A legfontosabb pontja a komisszárnő napiparancsának ez volt: „Rögzíteni kell, hogy kik a szövetségesek, rögzíteni kell a Fideszhez fűződő viszonyt is, és ha szükséges, újra is kell értelmezni!” Ez alkalmasint az utóbbi időben sikerült... A kihívó azóta jószerint eltűnt – nem sokat tudunk/tudnak róla, s ez neki bizonyára megfelel –, ám ötödfél esztendővel ezelőtt még váteszkedett: „Ki kell mondanunk: szövetségünknek meg kell változnia, húsz év után újra kell fogalmazni céljainkat”. Újra kell értelmezni! Újra kell fogalmazni! Hogy környékezték, s milyen közel jártak az újratervezéshez ezek az üzenők... Ha ráhibáznak, Kovács Péterék törhették volna a fejüket más, még aktívabb hívószón.

A kongresszus előtt mindenki a tétekről beszélt. Indolkoltan, cseppet sem meglepően, ám elég szólamosan. Ebből a szempontból látszatra némileg ugyanaz a helyzet, mint elnökválasztáskor: számunkra nyilvánvalóan nem lehet cél a megnyerésük, Romániának nem lesz magyar – értsd nem asszimilálódott magyar – elnöke. Mégis fontos, hogy az RMDSZ jelöltet állítson, mert közösségünknek tudnia és tudatosítania kell, hogy van képviselete, van kit támogatnia, és fontos az ilyenkor kibontakozó társadalmi vita a programja körül. Most a Szövetség vezetői a tétet jó píárosan oly módon fogalmazták meg, hogy a kétnapos eseményt az Újratervezés Kongresszusának nevezték el, valószínűleg így marad fenn a szövetség történetében is. Az újratervezés azonban nem tét. Csak eszköz, munkafolyamat. A fontosabb célok, amelyekért dolgozni kell, sajátos módon mind olyanok, hogy egyben súlyos fenyegetések, akadályok elhárítását feltételezik: 2016-ban (alszunk néhányat, s itt is van!) bekerülni a parlamentbe (miközben a romániai magyarság fogyatkozik, lemorzsolódik); megakadályozni a további jogfosztásokat; szervülni a román társadalomba, elkerülve az asszimiláció veszélyét; vigyázni a belső egyensúlyokra (központi vezetés – önkormányzatok, tömb – szórvány, nemzedékváltás, tényleges, működö belső pluralizmus, és ha nem nevetnek ki érte: modernitás.)

A fentiek közül a szövetségi elnök és a főtitkár néhányat programszerűen érintett. Különben a csúcsvezetők ismét jelesre vizsgáztak érettségből ezen a tanácskozáson. Populista hang alig volt. Kelemen Hunor kiválóan fogalmaz, pontosan azt fejezi ki, amit ki akar fejezni – és tudja, hogy mit akar. Külön kiemelném üzenetéből az alázat fontosságát. Meg azt, ahogyan elítéli a populizmust és a demagógiát, egy többesszámmal – sapienti sat! – hajszálfinom, de egyértelmű üzenetté téve minden oldal számára. Markó Béla, aki másfél tucat évig vitte a kemény harc nehezét (mennyire hiányozni fog a szövetségnek, ha csakugyan kiszáll a politizálásból!) a legkevésbé közhelyesen, a legnagyobb nyelvi erővel fogalmazó magyar gyakorló politikus. Metaforái, hasonlatai emlékezetesek (a legutóbbi, a pilótafülkés kissé borzongató, de sajnos reális kockázatra hívja fel a figyelmet), hatalmas tapasztalatából eredő meglátásai mindig lényegesek, építőek. Tudja, hogy a politikára is érvényes, amit nagy költőtársa úgy fogalmazott meg, hogy „a líra: logika...” (Miközben más politikusok fordítottan, a „logikát” nézve „lírának”, megható kísérleteket tesznek a „képes beszéd” használatára.) A kifejezőkészség alapvető kívánalom a politikában, az RMDSZ eddigi elnökeivel ilyen szempontból szerencsénk volt.

Ha már Markót említettem: talán tapintatból a kongresszuson nem került különösebben előtérbe a nemzedékváltás. Borbély László bejelentette, hogy nem folytatja. Másokról is hallani. Jön a középgeneráció, és nyakában liheg – nos, nem is liheg olyan erősen – a fiatalok serege, akiknek a „fejére másképp tapad a haj”. (Bár persze nem ez lenne a legfőbb kritérium.) Vajon a tapasztalt, sokat próbált, sokat elért és sokat szidott elkötelezettek kimaradásával nem veszítünk választókat is? Kérdem, nem állítom, még kevésbé kívánom.

Hanem az eszmei pluralizmusnak oda. Szinte álságos lenne létezőként beszélni róla. Nyilvánvaló, hogy az első ok reálpolitikai. Fent ott a néppárt, alant, a népben ott a konzervatív, jobboldali ándung. De a platformok is elintézték magukat. A liberálisok – RMDSZ-en belüli, de kiváltképp politikán kívüli hangadóik – főleg azzal vannak elfoglalva, hogy az átfogó dekonstrukciós és viviszekciós igyekezet közepette komor kellemetlenkedésükkel, kaján negempátiájukkal még az amúgy velük egyetértő racionális, szabadságra nyitott embereket is elriasszák. A „baloldali” platform pedig jobb lenne, ha nem lenne egyáltalán. Ha a mostani feszélyező lébecolás helyett szíveskedne felszívódni, mint egy vakbéltünet (legalább ebben fel kellene pörögni, mint egy -csiga). Meg kell szoknunk, s a kongresszuson is, előtte is elhangzott különböző hivatalos és személyes nyilatkozatok egyértelművé teszik: az RMDSZ jobboldali párt. Hozzátenném, tiszteletre méltó tagja a – véleményem szerint egyáltalán nem tiszteletre méltó és igencsak heterogén – néppárti családjának, de a fő kérdés nem ez. Hanem az, hogy a mostani maradvány- vagy látszatpluralizmus elég-e az „elvi lelkiismeret” megnyugtatására és a kiegyensúlyozott érdekképviseletre. (Vö. még: Alapszabály.) És vajon hol, mikor és hogyan üt vissza az igazi pluralizmus hiánya? Szinte azt mondtam, érdemes lenne ezt a kérdést megvitatni – de nyilvánvalóan nem érdemes, mert a mai politikai erőviszonyokat nézve a vita asztala már az első pillanatban felbillenne.

Befejezésül: igazi emberi gesztus, az önbecsülés és önérzet üzenete volt a kongresszus kiállása Nagy Zsolt és Markó Attila mellett. És ha Kelemen Hunort megróják is érte valakik (mindig akadnak!), bőségesen ellensúlyozza, hogy ezzel a közösségvállalással a mi Szövetségünk ugyanolyan sok hívet, támogatót szerez magának, mint a sok okos szóval, tiszta szándékkal – s mint az újratervezéssel. Nincs az a politika, amely fölülmúlhatná a szeretet és az emberi szolidaritás erejét.