Íratlan szabály az angolszász sajtóban, hogy a választások után száz nap türelmi idő jár a nyertes politikusnak. Hatványozottan érvényesíteni kell ezt a türelmes megközelítést az olyan államfők esetében, akiktől nagy változásokat, valóságos reformokat vár – és méginkább remél – a társadalom nagy része. Klaus Iohannistól azt várták el választói, hogy a német és a román szólásmondásnak is megfelel. Ein Mann ein Worth (Egy ember, egy szó – azaz az adott szó kötelez); illetve: Tace si face. (Hallgat és cselekszik.)

Letelt hát a száz nap az elnök beiktatása óta, s már csak halványan emlékszünk a kampányra, amely alatt számos erdélyi magyar elemző, újságíró arra biztatott, utasított, hogy a „kaméleon” Victor Ponta helyett feltétlen bizalmat Klaus Iohannisnak szavazzunk. Mert ő kisebbségi. Német. Átérzi a kisebbségi lét gondjait, sejti azok megoldásának lehetőségét, és mint minden valamire való szász, cselekedni is fog.

Voltak – igaz, mára már alig maradtak – olyanok is, akik kétségbe vonták Iohannis kvalitásait. Ellenfelei figyelmeztettek: ízig-vérig balkáni politikus, aki saját érdekeit eredményesen érvényesíti, átgázol ezért akár barátain is.

Én ezeken a hasábokon ezt jósoltam tavaly ősszel: „Nekünk, erdélyi magyaroknak pedig egyenesen veszélyes lehet, ha Iohannis igyekszik majd kompenzálni azt, hogy származása szerint ő nem román. Minden bizonnyal megismétli majd azt a tételét, miszerint: a kisebbségi kérdés meg van oldva Romániában. Szófogadó kisebbségiként viselkedik majd, valóságos románként, aki nem követel holmi önrendelkezési jogot közösségének, mert az ő választott közössége a többség.”

Sajnos, jóslatom bevált. Száz nap sem kellett, hogy kijelentse: Európában nem mindenütt létezik a kisebbségek irányában olyan pozitív megkülönböztetés, mint Romániában. Sőt, arra a kérdésre, hogy államfőként tudja-e segíteni a romániai német közösséget, hárítva leszögezte: nem alkalmazhat diszkriminációt mások rovására. Így látja Iohannis a kisebbségi közösségek kérdését.

De hogyan látja elnökségének első száz napját?

Ezt a beiktatása utáni századik napon húsz perces beszédében összegezte. A beszámoló az elnök lassú beszédmódja miatt sikeredett ilyen hosszúra, nem a megvalósítások sokasága okán. Eddig Klaus Iohannis nem rengette meg a világot. Elsősorban az USA melletti katonai elkötelezettségével tűnt ki, fontos megvalósítása volt a vállalt katonai kiadások teljesítésének kicsikarása a pártoktól. Vártuk, hogy a vállalt oktatási kiadásokról is hasonló paktumot kierőszakol az elnök – lévén maga is pedagógus –, ám hiába.

Azonkívül főként a külpolitikai kapcsolatok elmélyítésével volt elfoglalva. A Bukarest–Berlin–Washington tengely erősítésével. Ukrán kollégájával is barátian tárgyaltak. A kordiális megbeszélésbe természetesen nem fért bele az ukrajnai román kisebbség ügyének megvitatása.

Nem vitatható el Klaus Iohannistól azonban, hogy eddigi tevékenysége alatt soha nem lépte át az Alkotmányosság határát. A hatalmi ágak szétválasztásának elvét sem sértette meg folyamatosan. Talán csak beszámolójában, amikor a Parlamentet támadta, amiért az úgy szavaz a bűncselekményekkel gyanúsított képviselők ügyében, ahogy a lelkiismeret diktálja, nem ahogyan a Korrupcióellenes Ügyészség. Az elnök ezzel ráerősített arra az egyre inkább elharapózó lakossági véleményre, hogy minden gondunk és bajunk forrása a velejéig korrupt Parlament. Innen már csak egy lépés magát a parlamentáris demokráciának a jogosultságát vitatni...

Kérdés, hogy jó ügyet szolgál-e az elnök, amikor ezt a népszerű, de igazságtalan és veszélyes téveszmét szolgálja. A magam részéről elfogadhatóbbnak tartom a Parlament által elfogadott törvények diktatúráját, mint holmi sötét erő igazságszolgáltatás leplébe bujtatott önkényeskedését.

Száz nap után kijelenthetem: nem vártam többet, nem vártam mást Klaus Iohannistól. Nem tartozom számos erdélyi magyar híve közé. Azok közé, akik azonnal ujjongani kezdtek, amikor megtudták, az elnök visszaküldte a parlamentnek újbóli megvitatásra azt a törvényt, amely Avram Iancut, az erdélyi románok 1848-49-es szabadságharcosát a román nemzet hősévé nyilvánította volna. Akik boldogan idézték a nacionalista Bogdan Diaconunak a véleményét, miszerint Klaus Iohannis ezzel az RMDSZ kedvében akart járni.

Várjuk ki a végét – mondtam magamban. S ez a Iohannis-nyilatkozat lett a vége: „Erdélyi vagyok, Avram Iancu-párti.”

Elnézést kérek a sok ezer magyar Iohannis-szavazótól, az elnök lelkes híveitől, akik továbbra is messiásként tekintenek rá, de én erdélyiként, transzilvanistaként nem vagyok Iohannis-párti.