„Temesvár: fegyvert kaphatnak a jegyellenőrök”; „Átadták Románia leghosszabb bicikliútját Temesváron” – fut szembe velem két hír, és először arra gondolok, ez a Temesvár mindig jó hely volt, aztán meg arra, most már talán készül nem az lenni.

A harminchét kilométer hosszú, két méter széles bicikliút kétségtelenül büszkeségre adhat okot, meg reményre, ami sokkal fontosabb, mint a büszkeség, hiszen a maga civilségében az elfogadásra tanít, arra, hogy nem mindenki jár gyalog, és hálistennek nem mindenki autóval, így hát alig néhány évtizeden belül (az irónia nem véletlen, és úgy gondolom, jogos) sokan megértik, hogy nem vagyunk egyformák, és akkor talán nem hőbörögnek annyian a sötétkékek ellen. Nem beszélve arról, hogy ahol bicikliút van, ott más is megkívánhatja ezt a közlekedési módot, az is, aki eddig éppen a bicikliút hiányára hivatkozott esetleg.

Ez tehát a jó hír. A rossz ez a felfegyverzés. Valahogy nem érezném jól magam egy olyan villamoson, ahol pisztolyos nők és férfiak mászkálnak, ráadásul felmerül bennem a kérdés, mennyire képzettek ezek az emberek, láttak-e már pisztolyt, vagy olyanok, mint az egyik sorozat reklámklipjében: „Fogod és meghúzod a ravaszt”. A fegyver hamis biztonságtudattal tölt el, azzal a macsó ostobasággal, hogy pénz és paripa hiányában is remek csávó vagy. És mikor rántja elő azt a pisztolyt az egyik túl- vagy forrmacsó? Közíróknál olvasom, hogy „a történelmet mindig vérrel írták”, és sokan még lájkolják is ezt a mély mívű marhaságot, úgyhogy még hivatkozni is lesz kire. És: „A jegy nélkül utazók kiszűrésén túl az is feladatuk lesz, hogy fellépjenek a zsebtolvajok, a garázdák és a koldusok ellen.” De hát ez a négy nem ugyanaz a kategória, könyörgöm!

Szóval Temesvárnak, annak a városnak, mely nekem mindig is rokonszenves volt, és csak a polgármester személye és világnézete töltött el némi kétellyel, ennek a városnak a piros pontjába most némi fekete vegyül. Ne mondhassuk, hogy nem élünk színes időket…