Azt mondja Gy. István szatmári olvasónk, túlságosan komor hangon írunk. Pedig az élet ilyen is, meg olyan is. Nekünk illene példát mutatni, hogy nem kell mindent annyira mellre szívni, próbáljunk többet élni a humor, az irónia eszközével, s palira venni nemcsak a mások, de saját hibáinkat is. Vagyis a legkomolyabb dolgokról is könnyedebben írni.

Érzem, hogy igaza van, de nem értem teljesen kívánságát, hisz e rovatra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy ahányan írjuk, annyiféleképpen írunk. Váratlan példával áll elő: meséltem neki szívműtétemről. Ahogy meséltem, azt a csúfolódó hangot kéri számon tőlem! Na jó. Mit is mondtam? Semmiség volt a műtét, kár volt érte majdnem két hónapot a kórházba feküdnöm – inkább a szőlőt kapáltam, permeteztem volna! Csak annyi történt, hogy kivágtak a szívemből egy darabot, a kutyának adták, és helyébe a Németországból hozott, állítólag a ma ismert legjobb bio-billentyűt ültették be! Na nem bagóért.

Aztán elmeséltem, mire gondoltam, mikor a műtőasztalra feküdtem. Semmire! Talán a gondos előkészítés, s az orvosprofesszor biztatása miatt egy csöppet sem féltem, inkább tréfálkozni volt kedvem. Mert abban a sokgyermekes földműves családban, amely felnevelt, idejekorán megtanultam, hogy a nehéz helyzeteket legjobb tréfával feloldani, miként Móricz Zsigmond híres novellájában, a Hét krajcárban. Igy a körülöttem forgolódó, s mindenféle vezetéket rám kapcsoló nővérekkel elkezdtem élcelődni. Valahogy így: „Maguk szép ajándékot adnak nekem névnapomra! Augusztus 25-én apámat, aki szintén Lajos volt, rendszerint rezesbanda köszöntötte, amit kisebb hordó borral és kemencében sütött malacpecsenyével jutalmazott, maguk pedig a szétvágásomra készítenek elő!” Az egyik nővér megjegyezte:” Ni még van kedve viccelődni!” Válaszom: ”Drága nővérke, tudtommal innen még mindenki kikerült. Ki élve, ki holtan!” Aztán csak valami dünnyögésre vagy nevetésfélére emlékszem, majd másnap felébredtem, és semmi részem nem fájt.

Valami ilyesmiket mondtam, ami nem csak István barátomat, de engem is felvidított.

Ám könnyű volt humorizálni hét hónappal egy sikeres szívműtét után. Persze ha Galajda professzor nem rántott volna ki a gödör fenekéről, ahol Lucifer már vigyorogva várt rám, dramatizálnám helyzetemet, már ha lenne ki dramatizálja. Mert van rá példa, méghozzá a kelleténél sokkal több, hogy olykor a kisebb műtétek sem sikerülnek. A sajtót nemrég bejárta a hír, hogy egy férfinek tévedésből az egészséges lábát műtötték meg a nagybányai kórházban. Nem tudjuk, mi volt az oka. Feltételezzük, hogy a műtő orvos már a többszörös nyugati keresetére gondolt, annak örült. Pár éve Szegeden, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert városában ennél is botrányosabb eset történt. Összetévesztették az idős beteget a szomszédos ágyon fekvővel, és helyette utóbbit műtötték meg. Ám tudunk olyan esetről, nem is egyről, hogy a szikét a beteg gyomrában felejtették, s csak hetek vagy hónapok múlva vették észre. Istenem, a sebész is csak ember, éppen úgy hibázhat, mint más. Vagy mégsem?

Számomra a legemlékezetesebb eset az a „sürgős” operálás, ami nem esett meg, minek okán a beteg még harminc évig élt! Már elnézést, de ez is a családomhoz kötődik. Kővárvidéki bányász sógorom lába visszeres volt, s a betegsége egyre súlyosbodott. Egy szép napon nővérem sírva telefonált, hogy férjét beutalták a nagybányai kórházba (megint Nagybánya!), ahol le akarják vágni egyik lábát! Ne menjen be, várjon, hívjuk Marosvásárhelyt! – kértük. Brassai Zoltán sebészprofesszornak ekkor már országos híre volt. Pár nap múlva a sógor hozzá került. Egy hónapig volt fekvő betege, majd többször járt nála felülvizsgálaton. A sógor harminc év múlva saját lábán „sétált ki” az örök nyugvóhelyre.

Beszéltem erről Galajda Zoltán professzorral, a műtétemet vezető szívsebésszel, aki hét évig Németországban és Franciaországban specializálódott. Azt mondja: a legjobb sebészek kimennek, ezért mások, nem egyszer szükségből, megfelelő gyakorlat nélkül ugranak be. Egy sebésznek jóval többet kell tanulnia, mint a legtöbb orvosnak, ehhez viszonyítva viszont kevés pénzt kap. Mi a teendő? Nézzük meg jobban, kire bízzuk magunkat! S ez nem tréfa!