Sokan kéjes elégtétellel fogadták, elégedetten nyugtázták, hogy vasárnap Sepsiszentgyörgyön néhány erdélyi magyar ellenzéki kifütyülte a rendezvény szónokát, az RMDSZ szövetségi elnökét. Végre! Megérdemelte! Dörzsölték a kezeiket vasárnap, s alkalmasint úgy érezték magukat mint a márciusi lánglelkű ifjak.

Vasárnap volt a nemzeti összetartozás ünnepnapja. Szükségességét éppen a füttyből is kitetsző szétszabdaltság alapozta meg. S a széthúzás tartja meg aktuálisnak, avatja tovább gondolandóvá március 15-ét. (Van egy másik nap is, amelyet hivatalosan is a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánítottak: a trianoni döntés napja, június 4. Ám az sokunk számára megmaradt sötét, nyomasztó gondolatoktól, nemzethalál víziótól terhes gyásznapnak. Az építő eszmékre, érzésekre utalás alkalma március 15.)

Megérteni és feldolgozni, hozzájárulni a Kárpát-medencében együtt élő népek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló közös jövőjéhez, a XIX–XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez – ez a mi feladatunk és sokunk akarata. Március 15-nek van e tekintetben egy erőteljes üzenete is: Az összetartozás megvalósíthatatlan az összetartás nélkül.

Talán soha nem volt ennyire széthúzó az (erdélyi) magyarság, mint ma. Az elmúlt években szinte soha nem valami mellé álltunk, hanem folyamatosan valaki ellen. A versenypártok is egymás ellenében határozták meg önmagukat. (Ifjúsági szervezetek is úgy definiálták önmagukat, hogy az X párttal együttműködő vagy együtt nem működő egyesület.) Ma már az erdélyi magyar politika hajtómotorjának legfőbb üzemanyaga a gyűlölet. Ez mozgatja a közéletet is. A másik magyar – az áruló, az együttműködő, a baloldali, a fasiszta, a szórvány, a zárvány magyar, no meg, a magyarul beszélő román – gyűlölete. Így jutunk el lassan odáig, hogy a Szlovákiában élő magyarokhoz hasonlóan elmondhatjuk: nincs egységes erdélyi magyar politika, csak székelyföldi, csak partiumi, csak szórvány politikák vannak. A tökéletes szétszabdaltságunkat nem idegen, ellenséges hatalmak valósítják meg, hanem mi magunk teljesítjük be.

A nemzeti összetartás ma épp annyira megvalósítandó feladat, mint a nemzeti összetartozás. Esélye is akkora, mint utóbbinak. Nem elhanyagolható, de a lehetőséget el lehet herdálni. A párbeszéd gyűlöletbeszéddel való elfojtásával, az eszmék ordasításával, az egyéni érdek közösségi érdek elé helyezésével, és nem utolsó sorban azzal, ha nekünk édes érzés, ha letaglózóan fájnak elvesztett forradalmaink.

A jó példát hiába várjuk az anyaországból. Sőt! A magyarországi társadalom megosztottsága, meghasonlottsága lassan, de feltartóztathatatlanul átszivárog Erdélybe is.

Évekkel ezelőtt még elfogadhatatlan lett volna, hogy a március 15-i ünnepségen valaki(k) füttyel illessék a szónokot. Még Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök elutasítása is udvariasan történt meg: vastaps fogadta Călin Popescu Tăriceanu romány kormányfő üzenetét, vékonyka taps a magyar miniszterelnökét, s az is inkább a levelet felolvasó magyar diplomatának szólt.

Ma egyre többen csaholják azt, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédének megzavarása természetes volt. Vannak lapok, hírügynökségek, amelyek a többezres tömegből bekiabálók esetében a többen szót használják. Pedig nem többen, csak néhányan voltak.

Nem! Nem természetes megzavarni az ünneplést politikai célokat követve! Sem Sepsiszentgyörgyön a nagyszékelyeknek, sem Budapesten az ellenzéknek.

A márciusi és az egy évvel későbbi tavaszi hadjáratban bizonyított sikeres összefogás emléke ennél többre való.

És többre érdemesült az erdélyi magyar közösség is, amelynek többsége – az eddigi választási eredményeket tekintve – még mindig a közös erdélyi magyar politikát tartja célravezetőnek, akkor is, ha nyilvánvalóan más, magasabb aspirációi vannak a Székelyföldnek, mint a zárványnak vagy a nagyvárosi szórványoknak.

Ennek a közös erdélyi magyar politikának az újratervezése elódázhatatlan. Másként szétesünk, ahogyan egy időre szinte teljesen szétesett a felvidéki magyar politizálás. Az újratervezést nem füttyel, hanem együttgondolkodással, vitákkal lehet elérni.