Lépten-nyomon tapasztalható a politikára fülelők körében a felháborodás. Számuk persze csökkenőben, amióta lejártak a dicsőséges és vérmes reményekre feljogosító daliás forradalmi idők, amikor az emberekkel elhitették, hogy mostantól, mától fogva ők valóban történelemformáló erőkké nemesülnek, akiknek csak szavába (egy-kettőbe, legfeljebb diszkurzus erejéig terjedő szólásmozzanatba) kerül, és megváltozik a történelem menete. A csodavárásra berendezkedettektől nem is várható el más, ha hiú reményekkel kecsegtetik őket. Ha nagyon el akarnak hinni valamit. Ők azok, akik egy regényben a hosszas és részletező leírást átugorva a lényegre „koncentrálnak”, a későbbi fejleményeket ennél fogva csak hiányosan értik meg. Sajnos történelem nem ugrabugrál, miként azt a természetre (natura non facit saltum) is már régen kimondták és fogcsikorgatva, de végül elfogadták az emberek.

Fel vannak háborodva a magyar emberek, az erdélyi, a romániai magyar emberek, hogy Johannis mester azt állította egy németül megválaszolt kérdésre, miszerint Romániában nincsen magyar kérdés.

Ha indulatok nélkül belegondolok, van viszont egészségügyi kérdés, rettenetes, elhanyagolt, lepusztult, romló egészségügyi intézmények, piszkosul felháborító ügyintézés, virágzó korrupció és virágvágó ügyészi túlkapások, bürokorácia, siralmas közlekedési állapotok, el nem készült autópályák, templomépítési düh a kórházépítési tervekkel és költségvetéssel szemben, munkanélküliség, elvándorlás... Ezek a lakosság egészét érintik kivétel nélkül, románokat, romákat, magyarokat, németeket és más másokat.

Jó-jó, tisztában vagyok vele, hogy a magyarok helyzete és állapota nem enyhül meg a nagyobb problémák felmelengetésével avagy éppen ellentételezésével. A romániai kisebbségek ügye nem fenékig tejfel, a magyarság dolgai, jogai, lehetőségei pedig az állampolitikai szinten jelentkező nacionalizmustól is naponta csorbulnak. Még van miből csorbulni, hála az utóbbi huszonöt év joggyarapodásának.

Az autonómia Románia belső ügye, a román politika belső dolga, Ezt a romániaiaknak kell megoldani. Az Unió adhat ötleteket és irányelveket, de nem avatkozhat bele a belső politikai folyamatokba. Ettől az Unió szétesne. Az Unió nem a Varsói Szerződés, nem lehet megismételni 1956-ot vagy 1968-at, amikor a Vörös hadsereg szabadságmozgalmakat tiporhatott el büntetlen. Ki is lehet lépni az Unióból, de az autonómiát Putyin és az ISIS sem fogja támogatni.

Johannis államfőként nem is nyilatkozhatott mást, mint amit diplomatikusan válaszolt. Ellenkező esetben talán azt kellett volna válaszolnia: igen, uram, az erdélyi magyarságot tetszik tudni, szívesen nyomjuk el, majd, ha fagy és hó lesz nagy, akkor adunk nekik autonómiát? Addig is tetszik tudni, olyan jól esik őket üldözni, jogaikat nyirbálni, elüldözni az országból. Vagy talán azt kellett volna mondania: igen, dolgozunk az autonómia ügyén, csak sok időbe telik, és nem is nagyon akarja az istenáldotta ultraortodox nép? Vagy: én, mint kisebbségi német mélyen megértem őket, de mit tegyek, sajnos én román államfőnek esküdtem fel és köt az esküm. Tetszettek volna nem engem megszavazni, hanem Victorást, akkor lenne itt olyan autonómia, hogy kő-kövön nem marad.

Efféle válaszok nem hangozhatnak el egy román államfő szájából. Ugyanis már hazatérése előtt kezdeményezné bármely kóbor román hazafia a leváltását, és se perc alatt meg is teszik, akkor meg kérhet politikai menedékjogot, ha nem akar bíróság elé állni, Angélától és szülei kebelére futhat, akik odakinn élnek Németországban.

Johannis felelete semmire sem kötelez. Egy ügyesen megkerült válasz. Elhessentett egy tolakodó újságírót, aki kötelességének érezte föltenni ezt a kérdést. Ha nem teszi, akkor tán nem is újságíró. Az államfő pedig úgy válaszol, ahogyan a diplomácia, a mindenkori nemzetközi  protokoll, az államérdek megköveli. (Nem állítom, hogy ez az államérdek az ideális tőszomszédja.)

Mit felelt volna Orbán Viktor/Áder János arra kérdésre, hogy kétkulacsos politikát folytat-e, a Putyinhoz és az EU hoz fűződő szerelmi háromszögben?