Sokat vitatkozunk meg elemzünk azokon a mérhető eredményeken, hangulatokon, ahol most tart az ország. Hogy folytatódnak ezeréves tendenciák, vérünkben van a Horthy-Kádár korszak, a Monarchiás schlamperei, a szolgalelkűség és az úri középosztálynak becézett dzsentri hajlam.

A kapcsolódó életrajzi tény, hogy mostanában gyakrabban megfordulok orvosi rendelőkben, s éppen nem az egészségügy helyzetéről akarok erős fölismeréseket közzétenni, hanem a várakozás lélektanáról, különös tekintettel a magyarnak nevezett állampolgári közösség érdekérvényesítő képességeiről. Vagy amit ez a népesség annak gondol.

A háziorvosnál már érezhetők az új időknek szelei, a doki felújíttatta az egykori szocreál környezetet, klíma van és kényelmes padok, a váróteremben halk zene szól, kávéautomata áll rendelkezésünkre és a helyi kábeltévé képújságos oldalai futnak a szemünk előtt, szinte élvezet itt a várakozás. Ami szintén meg van szervezve. Érkezéskor az ember csak leemel egy sorszámot a kampóról, s aszerint fog sorra kerülni a rendelőben. Igazságos és emberséges rendszer, mindenki hisz benne, mindenki tartja a szabályokat, és akkor működik.

De, és itt következik a magyar sajátság, az érkezők kilencven százaléka magát kivételnek tekinti. Ő csak beszélni akar a doktor úrral, neki receptre, beutalóra van szüksége, vele elbánik az asszisztens is, mert csak a vérnyomását kell megmérni, és így tovább. Abszolút kisebbségben vagyunk, akik leemeltük a sorszámunkat, s csendben várakozunk. Az orvos érkezésekor már karéjban áll az ajtóban a többség, illetve keresztnéven szólítgatják az asszisztenst, hogy venné őket előre, mert ők csak ezt meg azt. Szegény asszisztensen hatalmas a teher, mert a gyermekének az iskolai tanárától a rokonig, és a fizetővendégtől a naponta idejövő nyugdíjas kívánságáig neki kell igazságot teremtenie.

És igazából nem mi lázadunk fel, akik szabálykövetők vagyunk, mert nekünk lenne hozzá erkölcsi alapunk, hanem ezek a kivételnek és egyedi esetnek tekinthető előrefurakodások, ügyességek, zsenialitások akadnak egymásba, keresztezik a másik szándékát, s kívánnak megoldást.

Lényegében abból van a káosz, hogy többen vannak (általánosítás) a kivételezettek, a protekciósok, az úri középosztályhoz tartozók, akiknek egyedi elbírálás jár, akik kivonhatják magukat a mindenkire érvényes szabály alól. A norma megszegése, az előretolakodás csak akkor jár mérhető haszonnal, ha a többség szabálykövető. Ezt még nem sikerült belátni.

Persze, a sikeresség oldaláról mondhatja bárki, hogy a szerző élhetetlen, nem tudja elfogadni az élet sokszínű gyakorlatát, és valami doktriner szabályrendszerbe kényszerítené sokszínű társadalmunkat. Csak fölhívnám mindazok figyelmét egy apróságra, akik akár turistaként megfordultak nálunk fejlettebb országokban, ahol sorba állnak az emberek még a buszmegállóban is, és állampolgári kötelességnek tekintik az adók befizetését, meg tesznek a közrend meg a közbiztonság érdekében a közvetlen környezetükben s így tovább…

Egyszóval: van valami összefüggés az életszínvonal, az élhetőség meg a fentírt szokások között.