Talán nem veszítettem el témaérzékenységemet, amikor tegnap kevesebbet figyeltem a budapesti tüntetésre és ellentüntetésre – hogy ki hogyan értékeli a Bajnai-, illetve az Orbán-hívek akcióját, politikai szimpátia vagy vakság kérdése –, s többet gondoltam az 1956-os magyar forradalom Cenk alatti résztvevőire. Néhányan itt élnek ma is a városban. Sokan közülük már elköltöztek abba a világba, amelynek földi mását valaha a gyerekek naivságával, az ifjak hitével felvértezve meg akartak valósítani.

Kedves brassói srácok, Uraim! Tegnap Önökre gondoltam. Arra, hogy le a kalapokkal Önök előtt!

Le a kalapokkal, mert 1956. november 4-én, amikor a magyar forradalmat legyűrte az önkény, Brassóban néhány fiatal arra az elhatározásra jutott, hogy ezentúl mindent meg kell tagadni, amit a kommunista hatalom tőlük megkövetel, és minden olyan cselekvést fel kell vállalni, amit a diktatúra tilt. Ezért olyan ifjúsági szervezetet hoztak létre, az EMISZ-t, amelyhez számos székelyföldi és királyföldi magyar fiatal is csatlakozott.

Le a kalapokkal, mert méltósággal fogadták az Önöket akár huszonöt év kényszermunkával sújtó ítéletet a kirakatperen, amelyen a védőügyvéd indulatosabban vádolt, mint az ügyész.

Le a kalapokkal, mert hat évnél is hosszabb rabságuk alatt sem veszítették el hitüket, derűjüket, emberségüket. A börtönévek elszenvedése volt az Önök igazi hősiessége, az EMISZ-epizód „csupán" komollyá vált veszélyes játék volt.

Le a kalapokkal, mert szabadulásuk után megbecsült polgáraivá váltak az erdélyi magyar közösségnek.

Le a kalapokkal, mert az elmúlt másfél évtizedben a társadalom emberi kapcsolatokat is megrontó szektásodása, jobb- és baloldalra való szakadása Önöket elkerülte. Maradtak, akik voltak: bajtársak. Ellenkező politikai meggyőződésűek, az eltelt ötven év eseményeit, szereplőit másként és másként megítélők, mégis összetartozók.

Manapság sokan és sokszor beszélnek a múlt feltárásának, a kor és szereplői elítélésének szükségességéről. Kevesen szólnak a múlt megértésének, az események helyes megítélésének a fontosságáról. Arról, hogy a kommunista diktatúra mechanizmusait kell megismertetni a mai fiatal generációval, az önkény gépezetének áldozatairól kell beszélni, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg: emberek ezrei halnak, rokkannak bele, emberek milliói szenvednek, mert akaratuk ellenére boldogítani akarják őket önjelölt megváltók.

A kommunizmus történéseinek megértése lehetőséget nyújt a feloldozásra. Önök mindenkinél jobban tudják, hogyan működött az önkény. Ezért is, de megőrzött emberségük miatt is élhetjük meg a megbocsátás szép példáját. A brassói Reménység Háza falán emléktábla van, amelyen annak a nyolcvanegy elítéltnek a neve szerepel, akiket amiatt börtönöztek be, mert kapcsolatban álltak az EMISZ-szel. És ott áll a táblán azoknak a neve is, akik – provokációtól tartva – feladták az EMISZ-t a Szekuritátén, ám a börtöntől ez sem mentette meg őket. Önök bajtársuknak tekintik ő(ke)t is. Mert mindenki másnál többet tudnak az emberi psziché bugyrairól, s mégis hisznek a lélek nagyszerűségében.

Kedves brassói srácok! Nem csupán ötvenhat évvel ezelőtti lázadásuk, börtönbéli szomorú-víg napjaik jelentik a leckét számunkra, hanem ez a viszonyulásuk is példaértékű.

Milyen kár, hogy a forradalom eszméinek mai bitorlói szinte semmit sem értenek '56-ból! Képtelen párhuzamokat vonnak, s a maguk hatalmi pozíciójának megőrzésére vagy megerősítésére forgatják ki azokat. Ugye, nem veszítettem el témaérzékenységemet, amikor a tegnap kevesebbet figyeltem a budapesti tüntetésre és ellentüntetésre, hanem újraolvastam két kedves brassói ötvenhatos ismerősöm, Lay Imre és Papp Bálint Mihály megrázó könyvét a rabságról és a szabadságról. A vallomást arról a világról, amelyben az emberek inkább hasonlítanak a rácsokhoz, mint Istenhez, s a legjobbak, akiket büntetett a selejt, a börtönben, hol szabadabbak voltak, mint a kintiek, megértették: ilyen nagy dolog a szabadság.

Erről vallott az én két jó öreg barátom, egykori brassói srácok.

Aki tegnap másról, hatalomról, harcról beszélt, az figyelemre sem méltó.