Ady András: A grúz gyalog

Október elsején kissé pofára esett a világ (pozitív lepetés volt persze), főleg az orosz fele, attól ami Grúziában történt, és attól is, hogy mennyire könnyedén, szépen, civilizáltan zajlott le a választási esemény. A majdnem mindenhatónak, háborús hősnek, nemzetmentőnek kikiáltott Szaakasvili pártja vesztett a parlamenti választásokon, az ellenzék dúsgazdag embere által vezetett pártkoalíció nyert, s minden logika szerint a köztársaság jövendő miniszterelnökét Bidzina Ivanisvilinek hívják. Nagy dolog ám a békés hatalomátadás abban az országban, amelyben atyaistenné lett egy forradalmi hullámot meglovagoló szerencsefi, aki azon túl, hogy bedőlt a Nyugat nem létező biztosítékainak, miszerint ő csak rúgja térden az orosz medvét, majd minden napnyugati demokratikus vadász a segítségére siet, tehát felvirágozás után, majdnem csődbe vitte az államot, mást nem nagyon tett.

Moszkva azt sem tudja, hogy örvendjen vagy sem a fordulatnak, ők ugyanis valahogy beleszoktak abba a retorikai kénesőbe, amely a Szaakasvili adminisztráció felől mindig is érte őket, s a volt-grúz szakadár államokban állomásoztatott hadsereg mindig jó lesz/lenne arra, hogy emlékeztesse a világot az orosz medvemancsra, a hátországot pedig a mindenhová még mindig elérő rendre. Minden nagyhatalomnak vagy ilyen státus újra-aspiránsának borsódzik a háta a változékony helyzetekről, s ez esetben nem lehet tudni, hogy Grúzia dúsgazdag új frontembere nem fogja-e valahogy közvetetten elmenésre bírni a határállomások szpecnázait. Mondjuk további és erősödő szájmunkával, amelyet mellesleg már el is kezdett, ugyanis győzelem utáni első nyilatkozatai egyikében megnyugtatta a Nyugatot, hogy ő mindenképpen folytatja a közeledési politikát.

A NATO és az EU fellélegzett. Ugyanazon nyilatkozatban azonban az is távlatmutató volt külpolitikailag, hogy Oroszországgal is aktívan keresi a békés együttélés lehetőségét. A Kreml majdnem fellélegzett, aztán rájött, hogy ő és a NATO nem szoktak együtt fellélegezni. Persze, hogy Tbilisziből is az hallatszik elemzői körökből, hogy Putyin ezek után mindenképpen keresni fogja a lehetőséget, hogy felvegye Grúziával a diplomáciai kapcsolatokat, és ez is a leglogikusabb feltevés, de ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy az oroszoknak nem fog megfelelni, ha a volt tagállam közben nyugatiasodik.

Paradoxonnak hangzik, de nekik valahol jobban megfelelt volna a patthelyzet prolongálódása, az legalább hadászatilag tiszta helyzetet jelent, a határvidék további militarizálása (szaporodó kerítések, őrtornyok) legalább is erre utal. Ne feledjük, hogy egy évvel ezelőtt az akkor még elnökjelölt Putyin előadta az Eurázsiai Unióról (az EU riválisa) alkotott elképzeléseit, arra is utalva, hogy 2015-re létre kell jönnie a mostani FÁK-nál erősebb entitásnak. Ennek a Kremlből vezérelt egységes kül-, védelmi-, és gazdasági politikának – egy esetleg mégis bevezetett egységes fizetőeszköz esetén különösen – vörös jelzés lenne, ha Grúzia nem orosz szájíz szerint demokratizálódna.

Kimaradt?