Jó volt előre megmosolyogni a bécsi találkozót, amely a felé kellett volna eltolja az egész iráni nukleáris cirkuszt: ezentúl ne legyen a nagyvilágnak más gondja, csak megbocsátó fintorral lelapátolni Teheránról a szankcióhegyet. Irán népe pedig hálás mosollyal szusszanhat nagyobbakat a csökkenő súly alatt.

S ha a végső döntés megszületett volna? Akkor is sokáig tart, amíg a szankciók súlya elkopik, amíg a mutatók pozitív tartományba lendülnek, s addig az iráni keményvonalasok nyugodtan támadhatják, buktathatják az aktuális laikus vezetést a lassúság miatt. Hazavágnák az egyezmény centrifugás-tételeinek, a dúsítottság mértékének az ellenőrizhetőségét, hazavágnák az egyezményt: vissza a probléma kőkorszakába.

Hála nekik, hogy az egyezmény legalább hét hónapot tolódott? Lehetséges, mert ez időt ajándékoz egy égetőbb problémával való foglalkozásnak: a fenyítő Washingtonnak és a fenyített Teheránnak időre van szüksége, hogy politikailag egymáshoz szocializálódjanak az ISIS elleni sikeres(ebb) harc érdekében. Szóval, jóval Bécs előtt még mindig azon kuncogtam, hogyan teszik magukat nevetségessé az Iránt puhító felek egyre hangosabb keménykedéssel, hogy úgymond eredménynek kell születnie, ha mindenki belegebed is, mert ez az utolsó terminus. Aztán elküldték a szegény leharcolt és a palesztin-izraeli mediálásban már festését-fényét vesztett amerikai külügyminisztert, és az addig bolyongott, míg végre bejelenthette a prolongálást.

Irán körül mindenki óvatosan lejtett, és dehogy voltak például megszokottan franciásan kötekedők, mert az Ó- és az Újhaza is tudja, hogy az iraki-szíriai kalifátusprobléma megoldásának három alappillére van: a másik kettő Törökország és Szaúd-Arábia.

Törökország egyelőre ódzkodik a katonai beavatkozástól, bár az iránin kívül az övé a legnagyobb régiós sereg. A probléma az, hogy ötlete sincs mennyire felkészült ez a hadsereg, rég nem próbálta ki. Elutasítható az elemzői felvetés, miszerint nem merészelnek az arab közegbe olyanszerűen beavatkozni, ahogy azt oszmán-korukban tették, s hogy ebben az iraki-amerikai rosszpélda tartaná vissza őket. A kérdés nem az, hogy van-e ehhez kellő neo-ottomanizmusuk, hanem az, hogy van-e kellő szurony az ideológia mögött. Egyelőre maradnak annyiban, hogy a szíriai kurdok és Aszád a nagyobb veszély, erre centrálnak. Ugyanakkor jóban kell maradjanak a NATO-szuperintendáns Amerikával, akivel jóban igyekszik maradni Szaúd Arábia is, aki viszont ebben a képletben plusz védelmet vár az USA-tól. De képtelen nyugton nézni, amint az ennyire burkolt-nyíltan barátkozik az ellenséges Iránnal, s így időnként saját (Irán-ellenes) nukleárisarzenál-vásárlással fenyegeti Washingtont – ráadásul (újra)belekeverve a képletbe Pakisztánt is, a másik globál-biztonságpolitikai kiszámíthatatlant.

Amerika indirekt válaszában az is benne van, hogy egyre önállóbb energetikai szempontból, már nem jegyzi annyira Rijád olaj-diktandóját. Ezek után mi kellhet így év végére a kalifátusnak? Egy pár szem cseresznye?