Papp Sándor Zsigmond: Zokni vagy könyv

Természetesen könyvet. Mármint, hogy ezt vinnék karácsonyra az összes ismerősömnek, barátomnak. Lehet, hogy többször kellene fordulnom, de megérné.

Könyvet ajándékozni, ugyanis majdnem olyan, mint fehérneműt. Utóbbihoz a test titkait, előbbihez a lélek rejtelmeit illik tudni. Bejárni a gondolatok, vágyak, remények hátsó udvarát. Már ha nem akarunk melléfogni méretben vagy stílusban. Gonosz lelkek persze letudhatják az egészet valami bő pongyolával vagy csiricsáré albummal, amelyet jó esetben már a karácsonyfa alatt átlapoz az ajándékozott, s máris mehet dísznek a polcra. De ahogy mondani szokták rutinos sportközvetítők: egy ziccer máris kimaradna ezzel. Ahogy a nagymama ajándékpizsamáját is csak vészhelyzetben vesszük fel.

Egy könyv ugyanis hozzá is simulhat valakihez, selymesen és szolgalelkűen, de vitázhat is vele. Ellentarthat, s ez az ellentartás megint csak arra jó, hogy felfedezzük magunkat. Hogy kérdéseket fogalmazzunk meg. Camus mondja, hogy egy szép táj kérlelhetetlenül tagadja az embert, ehhez hasonlóan egy remekmű is túlmutat az olvasón. Neki szól, de fölé nő, egyszerre gyűri le és kebelezi be, miközben a részévé válik. Belső világunk bolyongó kísértetévé. Remekműveket tehát csak haladóknak vegyünk.

Mimózalelkűekkel például csodát tehet Céline frissen fordított műve, a Kastélyról kastélyra. Az éjszaka mélye helyett '44 mélyére utazhatunk el, egy összeomló birodalom és rezsim végnapjait fürkészhetjük ki Louis-Ferdinand tekintetével. Ez a tekintet edz és lehúz, hogy annál nagyobb lendülettel rúgjuk el magunkat a létezés fenekéről, vissza a nappali fénybe.

Trendiknek, akik mindig szeretik magukat „naprakészen” tudni, Dragomán új regényét (Máglya), vagy a friss Nobel-díjas Modiano két még nyomdameleg kisregényét (Éjfű és az Augusztusi vasárnapok).

Ínyenceknek, akik az európai regény ízeit úgy tudják méltatni, ahogy egy Nepálban készült, Szingapúrban érlelt, Párizsban vett sajtot szokás, nos nekik a katalán irodalmi nagyágyú méretes könyvét ajándékozhatjuk (Jaume Cabré: Én vétkem). Vagy egy megkerülhetetlen és letehetetlen művet (Émile Ajar: Salamon király szorong).

Az újdonságra vágyó konzervatívoknak, akik legszívesebben Dosztojevszkijjel dedikáltatnának és Krúdyval kávéznának, és akik „a legjobb indián a halott indián” dallamára csak rég elhunyt szerzőt keresnek, nekik Máraitól a Föld, föld!... legújabb kiadását, amely egy, a hagyatékban talált új fejezettel bővült, és lassan teljesen elbizonytalanít minket abban, hogy akkor most hogy is néz ki a főmű, az Egy polgár vallomásai.

Krimire vágyó, irodalmat olvasóknak pedig eme egyveleg két hazai bajnokát. Csabai László egymásban tükröződő párosnovelláit (Száraz évszak), vagy Babiczky Tibor Magas tengerét, melynek történeteiben egy szplínes, nagyon mai és nagyon magyar nyomozó bolyong egy nagyváros kisszerű bűneiben.

Akiknek pedig csak a méret számít, mert kétszáz oldal alatt még egy vers is csak haiku lehet, nekik természetesen Závada Pál asztalt átszakító nagyregényét, a Természetes fényt. Netán Gyarmati Fanni kétkötetes naplóját, igen-igen hosszúra és sűrűre tördelt sorokkal.

De mindez már akkor is megéri, ha csak bóklászunk egy könyvesboltban, s fejben párosítjuk össze az illatos, egyéniséggel bíró műveket a szintén illatos és egyéniséggel bíró barátainkkal. Már akkor is nagyobb élményhez jutunk így, mintha borotvahabot vennénk vagy zoknit. Netán bérletet a fogorvoshoz. Merthogy effélékre mindig szükség van. (Mindig is abban bíztam, hogy az efféle, praktikusan gondolkodó embertársaimat egy mérnöki módon megtervezett pokol várja, körzőt tartó ördögökkel.) És akkor majd csodálkozunk, amikor a valamikor oly eleven szeretetből is csak szükség lesz egy reggelen, rutinos kényszer, mert az is jobb, mint egyedül.

Ne mondják, hogy nem szóltam.

Kimaradt?