Alexander Lukasenka fehérorosz elnök látogatást tett a Moldovai Köztársaságban, és Iurie Leanca miniszterelnök igencsak szívélyesen fogadta. Nem is csoda: Kisinyov legújabb gazdasági biztonsági szelepjét Minszknek hívják. Amíg a környéken a jó oldal szereplői azzal foglalkoznak, hogy a NATO-nyomásra fegyverkezési büdzséjüket a bruttó hazai termék két százalékára emeljék, illetve azzal, hogy miként lehet ennek ellenállni, és mégis maradni csinosnak és kívánatosnak Amerika és a NATO felé, nem aggódni az oroszok miatt, a rossz oldal pedig Ukrajnát nyúzza – Belorusszia remekül van, köszöni szépen. Mindkét szekértábornak köszöni a szankciózást, de főleg az oroszoknak azt, amit Moldovával tesznek, hiszen júliustól elméletileg egész listára való terméket kitiltottak Oroszországból, remélve, hogy ez ráveszi majd Kisinyovot, hogy Brüsszeltől elforduljon az Eurázsiai Unió felé.

Azt hiszem, az életben nem tehettek volna nagyobb favőrt a fehéroroszoknak, de ha már itt tartunk, akkor a moldovaiaknak, vagy ha úgy vesszük önmaguknak is. Mert a Minszk és Kisinyov közötti közeledés – amely szeptember végén konkretizálódott olyan formán, hogy a két ország külügyminisztériumai között konzultációs ütemterv született, valamint a fővárosok között kooperációs-terv köttetett, de a moldovai bor és kerámia Fehér Oroszországba, és a belorusz mezőgazdasági eszközök és trolibusz-kitek is Moldovába jutnak – lehet valójában egyik módja annak, hogy az oroszok számára legyen elviselhetőbb a szankciózás, főleg az „önszankciózás”.

Vegyük például a moldovai borokat: ezek alkotják az ország exportjának oroszlánrészét, és újabban mindegyik orosz tiltólistán van. A helyzet hasonlít a grúz borok helyzetéhez, de ott időtartamban enyhébb és nem annyira kiterjedő a tiltás. Szóval a moldvai bor nem juthat be az orosz piacra, hacsak a beloruszok nem vásárolják meg, és átcímkézve nem passzolják azt tovább Rosszíja felé, amely esetben a folyamat teljesen rendben van.

Nem először történne meg, hogy moldovai bortermelő és forgalmazó cégek alapítanak fehérorosz telephelyeket, vagy hogy a moldovai mezőgazdasági termékeket egy fehérorosz gócpontból reexportálják. A Lukasenka-Leanca találka mindkét félnek javára vált: Kisinyov mégiscsak bejut a „nonpermisszív” orosz piacra, Minszk viszont tulajdonképpen egy vékonyodó és igencsak átjárható falon keresztül bizniszelhet az irányában továbbra is szkeptikus Európai Unióval, miközben az Eurázsiai Unió-trojka igyekvő rudasa marad.

De hol kapcsolódik ehhez az orosz érdek? Leszámítva a piaclélektan azonnali pánikreagálását, Nyugat és Oroszország egymást szankciózása máris az orosz élelmiszerek drágulását eredményezte, s most hogy az ősz-tél valószínűleg fagyasztja kissé az ukrán front fegyveres siker- és píár-hozamát, Moszkvának végképp nincs szüksége arra, hogy lakói elégedetlenül teleljenek, s várják a tavaszi politikai olvadást: ebben továbbra is segíthet, ha például léteznek tilos de jelenlévő moldovai termékek az üzletpolcokon.

Moldova pedig? Nem lesznek parlamenti választások november végén?