Amikor az Orbán Viktor elleni tüntetésre készültek helyi román és magyar civilek, egy közéleti szereplő azt a kérdést tette fel Facebook-oldalán: ugyan hol voltak ezek a személyek, amikor a polgármesteri hivatal megfellebbezte a többnyelvű helységnévtáblákról szóló bírósági döntést?

Amikor nem sokkal később részben ugyanezek a fiatalok a hajléktalanok jogai mellett demonstráltak, nem volt jelen egyetlen román vagy magyar közéleti személyiség, politikus sem, pedig már csak abból a megfontolásból is eljöhettek volna, mert Kolozsváron érezhetően nagy arányban vannak magyarok, akiket ott hagytunk az út szélén a zászló- és helységnévtábla-viták kereszttűzében.

Persze, fontos kérdés, hogy a román állam eljut-e a szintre, amikor már nem ijed meg egy zászlótól, és nem szitokszónak használja az autonómiát (és nekünk is kell fejlődni, míg eljutunk oda, hogy az autonómia eszköz, nem csak cél). De nem fontosabb, hogy Kolozsváron üldözik a kéregetőket, mellőzik a hajléktalanok problémáit, köztük azokat a magyarokat is a víz alatt tartva, akik húsz éve még szomszédok, barátok, munkatársak voltak? Vagy legalábbis nem ugyanannyira fontos?

Hol vannak tehát azok a magyarok, akik szerint tűzön-vízen át kell menni a nemzet érdekeiért, de azt is látják, hogy a nemzet emberek csoportja, akik közt vannak jómódúak, egyik napról a másikra élők, és vannak olyanok is, akik mindenüket elveszítették? Az Orbán által felavatott szakiskola elvileg éppen azt szolgálja, hogy lehetőséget adjon az embereknek – de vajon csak az legitim, amit a hatalom képvisel, amit pedig a hatalom ellen fellépők, az már a téves út?

A segítséget onnan kell elfogadnunk, ahonnan jön. Ha éppen a panelból kitörő fiatalok szervezkednek, hogy segítsenek az elesetteken, akkor is ott kell lennünk, ugyanúgy, mintha az állami képviselet érkezne. Az igaz, hogy előbbiek csóróbbak az utóbbinál, így nem is számíthatunk tőlük semmilyen személyes profitra, de számoljon el a lelkiismeretével mindenki, aki csak a zsebét nézi.

El kell jutnunk oda, hogy adott esetben ne az embert, hanem a véleményt és a hozzáállást nézzük. És oda is, hogy nem csak arra kapjuk fel a fejünket, amit a sajtó és a politikum tematizál, hanem arra is, ami szúrja a szemünket az utcán. A mindennap tapasztalható sérelmekre, egyenlőtlenségekre, egymás elnyomására és kitaszítására.

Már huszonöt éve átlátunk a határ túloldalára is: kiderült, egy olyan világban élünk, ahol vannak a miénknél sikeresebb modellek. Ezek általában előtérbe helyezik a szolidaritást, és nem várják, hogy majd egyszer ölükbe hulljon a szerencse. Biztos, hogy megengedhetjük magunknak a luxust az időhúzásra?