Heves vitát, kommentárok özönét váltotta ki egy másod- vagy ki tudja hányadrangú tévében közvetített műsor az autonómiáról. Radu Banciu a székelyföldi autonómia románellenes képzetét vizionálta, egy olyan rémdrámát, amelyben véresen leszámolnak majd a góbé önkormányzat mindenütt jelenvaló fogdmegjei, csendőrei, félkatonai pribékjei azokkal, akik megsértik az autonóm székely sovinizmus törvényeit és diktatúráját. Körülbelül ez jön le abból, amit olvastam, illetve az olvasói megjegyzésekből és beírásokból.

Egyik hozzászóló szerint: ki néz ma még tévét? A másik szerint: csak a parasztok bambulnak a tévé előtt és hisznek el mindent. Amilyen a mosdó, olyan törölköző, vélekedik a harmadik. Ebben lehet valami. Hiszen aki így fél az autonómiától, a másságtól Romániában, az tudatában van annak, hogy a másság elismerése és törvényes érvényesítése megszüntetheti a székely-magyarok mostahagyerek státusát, vagy legalább is enyhítheti másodrendűségi érzetét a nagyromán-ortodox államvallású országban. Valamilyen revanstól fél, holott ennek aligha van nagyobb valószínűsége, mint annak, hogy a Mars összeütközik a 19-es csíkszeredai villamossal.

Az autonómiától való félelem gyökere az elveszthető uralom. Az egyeduraság. A gyulafehérvári nagygyűlés határozatainak csorbulása. A gazda és a szolga viszonyában történhető fordulat, az egyenjogúság amely egyetlen irányban működik az autonómia ellenzőinek fejében: én egyenjogú vagyok önmagammal, a világ összes országával, a kisebbségeket pedig egye meg a fene! Legyenek fegyelmezettek, álljanak be a sorba, nincs kikívánkozás, kivétel, kedvezés. (Végleges eltáv van. Sőt ajánlott.) Vagy ahogyan Iohannis mester megfogalmazta a hűséges szolga simulását uraihoz: ”Mind románok vagyunk”.

Az attrocitások felfestése persze csak publicisztikai fogás, hiszen a Székelyföldön kinyírt népnyúzó rendőr esetén kívül az utóbbi negyedszázadban alig történt valami figyelemre méltó. De most előkerül az 1990-es Harkov-jelentés számos csúsztatása, hamis közhelye. Tetézésként odakerül az ukrajnai orosz szakadárok példája meg az iszlám állam terrorista bandaháborúja.

Milyen jól jön ez a Banciu-féléknek, nem kevés csúsztatással, átmázolással, a tények önkényes meghamisításával rá lehet mutatni: ez következnék, ha Románia törvényhozása elfogadja az autonómiát. Mit elfogadja! – ha egyáltalán komolyan és felelősen napirendre kerülne a parlamentben, avagy közvita tárgya lenne. Holott az autónómiapártiak kezében nincs fegyver, legfennebb vállról indítható székely zászló és féltucat befejezett vagy vázlatos autonómiatervezet, panasz, beadvány, elutasított javaslatok. Nem áll mögöttük Putyin Oroszországa, nem áll mögöttük al-Kaida vagy bármiféle dzsihádista terrorlegények szabadcsapata. Nincsenek tankok és nincs felvonulási terep.

A magyarokon ütni azért egyszerű, mert kisebbségben vannak. Mert nincs lehetőségük a méltó válaszra. Van jogorvoslat az alkotmány szerint, de nevezzen meg valaki egyetlen olyan esetet, amikor egy véresszájú uszítót a törvény teljes szigorával büntettek meg. Mutasson valaki egy román publicistát, gyakorló román nacionalistát, honatyát, akitől megvonták a közlés jogát, felfüggesztették állásából, bírósági perben vesztesnek mondották ki vagy szabadságvesztésre ítélték magyarellenes kirohanásai miatt! Mutassatok egyetlen román filmet, regényt, amely az elnyomott magyarok igazáért áll ki a többségiekkel szemben, amely legalább lelkiismeretfurdalást ébreszt azért a püffeszkedő viselkedésért, lenézését amelyet az uralmon levő gyakorol más ajkú alattvalóival szemben. (Amerika vagy a mai Németország rengeteg efféle művészi alkotást tud felmutatni.) Tud valaki példát, ahol egy román-magyar politikai perben a független román bíróság elítélte volna román nacioanlizmust?

Aki ilyet tenne, azt elítélik, mellőzik, mint Smaranda Enachét vagy Lucian Boiát. Nincs párt a kisebbségi pártokon kívül, amely felvállalná az autonómia ügyét. Ugyanis a kormányzatok kezeügyében nincs meg az akarat, a jószándék, nem fogadják el a már működő modelleket. Ehelyett Románia speciális helyzetére, erőviszonyaira, a Székelyföld geopolitikai helyzetére, a magyar nyelv megtanulhatatlanságára, az istenimádat másféle képpen történő voltára hivatkoznak. Nem tudják, hogyan kezeljék a másságot, az ígéretek után nagyon lassan, nagyon bürkratikus módon és kibúvókkal, önkénnyel, ostobasággal, rosszindulattal teszi meg a következő lépést a politikai ország, az uralom. Ha a kisebbségi szervezetek nem szorgalmazzák, nincs e tekintetben semmilyen többség részéről jövő kezdeményezés haladás, előrelépés.

Ilyenkor kerül elő általános gyógyírként a “testvérek vagyunk” szlogen. De tudjuk, a legjobb testvérek is összevesznek az örökségosztáskor. Nálunk csupán a helyi hatalmon lehet osztozni. A demokrácián nem, az tudniillik nem volt soha öröksége Romániának. Ezután megszerzendő.