Ady András: Zö belarusz kárd

Oroszországot keményített szankciókkal sújtja Amerika, és kis késéssel felzárkózott hozzá ebbéli komolyságban Európa is. Amerika teheti, hisz a diplomáciai szócsatákon kívül az égvilágon semmi sem fenyegeti őt az oroszok részéről. Európa viszont, az más, neki hangadó országokként is (Németország, Franciaország) sok féltenivalója van. És ott vannak még az ütköző-országok, amelyeknek meg történelmi távlatú a félnivalójuk a szomszédos történések miatt.

Moszkva szintén szankciókat vezetett be Amerika és Európa irányában, s ha minden így marad, úgy egy évig kérdéses lehet az orosz emberek számára a krumpli, a gyümölcs, a péktermék és a hús – persze amíg a hazai gazdálkodás rákapcsol és mindent pótol. Addig is behozzák a kieső termékeket Latin-Amerikából, illetve Egyiptomból, s szintén az elképzelések szerint hús, tejtermékek és krumpli fog érkezni a nagy nyugati szomszédtól és szabadkereskedelmi partnertől: Fehéroroszországtól.

Mert ebben az egész öngólgyanús viszont-szankciózásból, amelyet a mindeddig stratégaként működő Putyin dacreakcióként bevezetett, ebből az önbüntetésnek tűnő tervből, amely hazavág, amíg az orosz élelmiszeripar és mezőgazdaság összeszedi magát (ha összeszedi) a Belarusz Köztársaság profitál. A minszki vezetés cseppet sem népszerű Európában, a Nyugat politikai szkepszissel és fintorgással kezelte azt az autoriter rezsimet, amely viszont – íme – a régióban jobbára egyedül megmutatta, hogy miként lehet mégis balanszírozni Oroszország és Európa között. Úgy, hogy ebből profitáljon, és közben mindketten békén hagyják.

Az igazi egyensúlyozási képességről július végén érkeztek jelek, amikor is az ukrajnai krízist leszerelő kontaktcsoport Zaslavban ülésezett, olyan személyiségekről volt szó, mint az ukrán ex-elnök Leonyid Kucsma, az ukrajnai orosz követ Mihail Zurabov, a donyecki respublika küldötte, valamint az EBESZ képviselője. Belarusz, kihasználva a krízislehetőséget, visszalendült a világpolitikai mainstreambe, s bár a találkozó nem hozott békét, fontos, hogy az ukrán Porosenko telefonos szervezési kérést intézett a fehérorosz Lukasenkához.

A további itteni egyezkedések sem kizártak. Miért? Mert adott hozzá két feltétel: július közepén a felek aláírták a határvidéket szentesítő egyezményt (semmi ilyesmi nem életképes Oroszország és Ukrajna között), és véget vetettek a belarusz-ukrán export-import restrikciós huzavonának, amely kicsiben majdnem leképezte az orosz-ukrán kereskedelmi harcot.

Még valami: kissé keresztüllépve mindazon a komorodáson, amelyet a Lukasenka-rezsim indukált az EU-ban, az Unió mintha óvatosan udvarolna a belorusz vezérnek, olyasmi halk kedveskedés hallatszik onnan, hogy Fehéroroszország magatartása a legdecensebb Ukrajnával kapcsolatban Európa minden keleti végvár-országa közül.

Igaz is, Minszk – Moszkva ellenében és Kijevre rápirítva is – óvta-jobbította önnön ipari fontosságát. És ami ennél most még kelendőbb a régióban: Kelet-Európa ütközőzóna-országait minden NATO-támogatottságukkal együtt lefőzi ütőképességben a Belarusz Köztársaság hadserege, amelynél már csak az Oroszországé jobb. 

Kimaradt?