A megállóban két hatvan év körüli nő beszélget.

„Én még dolgozom a fermán. A fiam s a menyem sommerek, alokációból élnek. Az unokám kezdi az óvodát, román óvodába megy, itt közel a kártierben. A nagyobbik líceumista az ekonomikba.”

„Az enyémek sem dolgoznak. Kitette a patron, mert falimentet adott a vállalat. Most csináltatják a magyar pasaportot, aztán mennek ki dolgozni.”

Van nagyobb fenyegetés az erdélyi magyarságra a beolvadásnál? Látszólag nincs.

Az erdélyi magyarok disszimilációs vesztesége 1956 és 1992 között a statisztikák szerint 120 ezer lélek volt. Még mélyrehatóbb volt a nyelvcserével nyomatékosított identitásváltás: a többségi nemzet három és fél évtized alatt 140 ezer gyereket és fiatalt hódított el a magyar nyelvű közösségtől. A rendszerváltás után a beolvadás folytatódik, sőt az öntudatra ébredő roma közösség is nyertesévé válik a nyelvcserés identitásváltásnak.

Nem ritka jelenség már a nagyvárosokban, hogy a magyar nagyszülő és a szép magyar nevű unoka jelbeszéddel kommunikál. Előbbi nem tanulta meg a románt, utóbbi a magyart...

Ennek ellenére a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek közül Erdélyben a legerősebb az identitástudat, itt tapasztalható a legkisebb lemorzsolódás, a legvisszafogottabb mértékű asszimiláció.

Hogy ez így van, hogy máshol koránt sem ilyen megnyugtató (vagy csak elandalító?) a helyzet, nemrég a Vajdaságban megtapasztalhattam.

Bárkivel találkoztam, újságíróval, művésszel, politikussal vagy falusi gazdával, arra panaszkodtak, hogy szinte a délszláv háború idején tapasztalt méretűvé nőtt a kivándorlás. Mennek a fiatalok külföldre, kiürülnek a falvak, a Bánságban néhol két-háromezer euróért nemcsak kertes családi házat, hanem egész utcát lehet vásárolni. Kiürülnek az iskolapadok is. Hiába az autonómia, hiábavaló a kultúrára fordítható jelentős tartományi és központi támogatás, ha eltűnnek a fogyasztók.

Hódi Sándor vajdasági pszichológus, társadalomkutató szerint tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik az otthoni pozitív jövőkép hiánya. Könnyebben szánják rá maguk a kivándorlásra azok, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A kutató szerint a döntést nagyban befolyásolja az emigrálni készülők tájékozatlanság is: a mai kivándorlók fejében a néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. A világ kivándorlást és asszimilációt serkentő tartalékai kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak kevés az esélyük.

Mégis mennek...

Tiszaszentmiklóson találkoztam a szláv csángókkal, a vajdasági lengyelekkel. A Visla környékéről érkező lengyelek kétszáz éve telepedtek le a bánsági faluban, s ma is azt az archaikus nyelvet beszélik, mint őseik. Mintegy kétszáz lelkes a közösségük. Megkérdeztem vezetőjüket, Renata Pihlt: miben bíznak? Válasza elgondolkodtatott: „Nézze, Lengyelország nem adott nekünk állampolgárságot. Így nem vállalhatunk munkát az Unió országaiban. Ezért maradunk. Megmaradunk!”

Van nagyobb veszély az asszimilációnál az erdélyi magyarok számára (is). A beolvadás mértékének a csökkentésére ugyanis van recept: a színvonalas oktatás,  a többségiekhez képest bizonyos előnyök (a kedvezménytörvény, a kettős állampolgárság) révén a pozitív szociális identitástudat alakítása, esetleg a a tömbbevándorlás.

A kivándorlásnak viszont egyelőre nincs ellenszere. A kettős állampolgárság csak felgyorsítja az emigrációs folyamatot. Volt is a magyar kormánynak ilyen természetű, noha bevallatlan célja. (Brassóban egy alkalommal, a Demokrácia Központ megnyitóján egy Fideszes politikus tett is némi utalást a kettős állampolgárság humán erőforrás-kérdés jellegére.) Csakhogy akik munkát keresnek, erdélyiek, vajdaságiak nem Magyarországra vágynak. Németország és Anglia a célország, ahol több tízezer magyarországi magyar is a boldogulását keresi.

Legfennebb annyit tehetünk, hogy noha a gazdasági válság nem enyhül, egyre többen válnak szegénnyé, s Románia messze van a jogegyenlőség gyakorlatától, ne csak panaszkodjunk, ne csak a pénz hiányára, a jogfosztottságra hivatkozzunk!

Elvándorlás elleni lépésekre pedig sürgősen szükség van. Cselekvésre a sopánkodás helyett.