Két évvel ezelőtt, 2012. július 26-án Bukarestben, a Sajtóház melletti nagy kiállítási csarnokban nagygyűlés zajlott: a szociálliberális szövetség vezetői a közönség éljenzése közepette sorolták az inkompetens és korrupt böszista kormányzat visszaéléseit – készültek a leszámolásra. A leghevesebbek a liberálisok voltak. Kampány dúlt a javából: július 29-én került sor – az emlékezetes „puccsot” követő parlamenti döntés értelmében – a népszavazásra az alkotmánysértő államelnök felfüggesztéséről. Közel hét és félmillió igen szavazat, a voksok kilencven százaléka ellenére – furcsa politikai játszmák, még tisztázandó indítékú európai néppárti segítség révén – az államelnök tisztségében maradt. (Nem vagyunk egyedül azzal a véleménnyel, hogy ez volt az igazi államcsíny: a népakarat és az alkotmány semmibe vétele.) A parlamenti választásokat utána elsöprő többséggel az elnökellenes koalíció nyerte meg. Ha a szociálliberális szövetség fennmaradt volna, ma a jobboldali ellenzék aligha gondolhatna többre a puszta túlélésnél, különösen a kudarcos európai parlamenti választások után.

Jött azonban a liberálisok nehezen értelmezhető árulása, Crin Antonescu rejtélyes politikai öngyilkossága. (Vajon tévednénk, ha arra gondolnánk, hogy tulajdonképpen bősz zsarolás áldozata?) És jött a múlt hét végén, 2014. július 26-án a nagy jobboldali fúzió, egyelőre választási szövetségbe. Ennek a neve persze csak vicc, ám a mostani egyesüléssel már felvillan az esély, hogy a román politikai életet az utóbbi három évben meghatározó két főszereplő, az államelnök és a kormányfő együtt hagyja el a játékteret. Ez a lehetőség növeli az „új szövetség” politikai potenciálját, túl az összefogás pozitív üzenetén. Ha a tét már nem az, hogy a „böszisták” és a „nem böszisták”, hanem általában a jobb és a bal közül kell választani, a jobboldalnak nagyobbak az esélyei. (A másik oldal ütőkártyáit illetően okosabbak lehetünk holnap, a referendum kerek évfordulóján, amikor porondra lép Victor Ponta, három napra rá, augusztus elején pedig a reformliberálisok Călin Popescu Tăriceanu vezette rohamcsapata.)

A hétvégi egybeeséshez, puszta érdekességként, hozzáadódik egy személyes mozzanat is: Vasile Blaga szombaton ünnepelte ötvennyolcadik születésnapját. Igaz, hogy a kiváló pártszervező beáldozta alakulata nevét, sőt eszmei identitását is, ezt azonban jelentősen megkönnyítette, hogy annak addig sem volt eszmei identitása. Akár államelnök lesz Klaus Johannis, akár eltűnik a bukaresti politikából, új – liberális! – szövetségi elnöknek Vasile Blaga, a volt vámtiszt marad, ahogyan a székházuk is ott van és lesz, ahol a demokraták kezdettől fogva székeltek...

De hát ne sajnálkozzunk, a liberalizmusnak úgyis vége – ezt ugyanazon a szombati napon (újabb egybeesés!) szépen kifejtette Orbán Viktor. (Úgy látszik, a román liberálisok is azért terelődtek a néppártba, mert felfelfedezték végzetes térvesztésüket, Magyarországtól keletre ez a felismerés valahogy benne lehet a levegőben.) A fiatal demokrata, aki negyed évszázaddal ezelőtt a ruszkik – különben is esedékes – hazamenetelét követelte, most a székely politikai vadregényben olyan mélyenszántó antidemokratikus fejtegetést vágott ki, hogy Lenin elvtárstól és Makarenkótól Putyin cárig és a dilis Kimig a centrális erőtér sok megszállottja megnyalta volna utána a száját. A liberalizmus – amely a világnak a modernitást adta, amely legfontosabb politikai célként az egyén szabadságát jelöli meg – korunknak e nagy focibolondja és szabadságharcosa(!) szerint a végét járja.

Ne firtassuk túl sokat szavainak értelmét, érjük be a reagálásokról szóló tudósításokkal. És figyeljük – akár jelen cikk alatt – az Orbánt védelmükbe vevő kommenteket, különösen a munkaalapú társadalom és a magyar „Új Ember”, a homo fidessiensis fáklyaeszméjéről. Szemben mondjuk a munkakultúra, a tudományos haladás és a nyitott társadalom protestáns és liberális alapjainak avítt elméletével.

A közönségnek és a jelen levő nagy székely elöljáróinknak azonban szerényen figyelmébe ajánljuk, hogy az orbáni útmutatás helyénvaló lehet egy nemzetállam számára, amilyen Magyarország, sőt, egy olyan nemzetállam számára is, mint Románia, a baj az, hogy mi nem a magyar, hanem a román nemzetállamban élünk. Hogy úgy mondjuk, hiába van velünk a magyar nacionalizmus, ha a román nacionalizmus ellenünk van. Beleértve az autonómiát, amely minden Tusványos után mintha még ködösebb. Az autonómiának, amelynek Tőkés László rögtön a magyar foci után kívánt sikert, az ilyen provokációk nyomán körülbelül annyi realitása lesz, mint annak a geostratégiai és nemzetpolitikai irányvonalnak, miszerint "Isten a magyarokra bízta a Kárpát-medencét". (Jó lenne, de honnan tudhatjuk?) Ennél csak a „szabadság, boldogság, derű” hármas jelszava felemelőbb – mintha ezek ma meglennének a fogyatkozó, elkeseredő Magyarországon!

A következmény viszont az – így segítik Orbánék a román jobboldalt! –, hogy ostoba helyzetbe kerülnek, magyarázkodásra kényszerülnek a kormány és a magyar szavazók előtt az RMDSZ vezetői, különösen Kelemen Hunor elnökjelölt. Sportszerűtlen szkanderberg!

És még valami az orbáni talajmenti bölcsesség mentén: valóban „bármi megtörténhet”, de a bölcs ember azt is tudja, hogy nem azonos valószínűséggel. Az egyik román államelnök-jelölt például úgy fogalmazott megátalkodott módon: „A Moszkva – Budapest tengely nem fog Románián áthaladni.” A súlyos szavak jelzik, milyen geopolitikai fogalmakkal lehet üzenni az ilyen felelőtlen kijelentések után, és mik lehetnek a következmények.

No de mivel ez az ösztönös dogmatikus zseni főleg a gazdasági liberalizmus és a szociálliberalizmus kritikáját fogalmazta meg, idézzük John Stuart Mill egyik 1859-es államtudományi megállapítását. „Az olyan állam, amely törpévé teszi polgárait, hogy engedelmesebb eszközök legyenek a kezében – még ha a célja hasznos is –, kénytelen lesz rájönni, hogy törpékkel nem lehet nagy dolgokat véghezvinni, s hogy a gépezet tökéletessége, amelyért mindent feláldozott, végül semmit sem ér, mert hiányzik belőle az eleven erő, melyet – hogy a gép simábban működjék – jobbnak látott megsemmisíteni.”

És hogy Bukarest és a Székelyföld után Budapestet se hagyjuk ki az egybeesések kavalkádjából, ugyanerről a fantasztikus szombati napról idézzünk onnan is egy eseményt. Kicsi esemény, mégis megrendítő – ha nem veszítjük el az ítélőképességünket és a szívünket, talán egy egész eszelős rendszert megrendítő. Egy emlékmű előtt, a Szabadság téren személyes tárgyak jelentek meg. Idézek egy leírásból: „Cipők, a Duna-parti cipőkre emlékeztetve, bőrkabátok, fényképek, nevek. Kövek. Az egyiken két név: Gyuri és Valika.” Ha élnének, hetvenöt körül lennének. De jó lett volna, de jó lenne, ha ők lennének, nem ez a baljós mementó.