Tényleg?! Costa Ricának drukkol, kerekedik el a szeme a szomszédnak. Úgy istenigazából, kérdezi még egyszer. Erre is csak bólintok. Hát ő ezt nem tudja elképzelni. Mert magyar ember szurkolni istenigazából, a gyomra mélyéről mégiscsak magyar csapatnak tud. Ezzel persze nehéz vitatkozni. Emlékszem, hogy vártam annak idején a mexikói vébét, hogyan remegtem belül, amikor elhangzott az első sípszó, hogyan lifteztem le és föl végig a három meccs alatt. Vagy hogyan szorítottam a Videotonnak, amikor egészen az UEFA-kupa döntőjéig menetelt. Ilyen érzelmeket valóban nem vált már ki belőlem a foci.

Viszont drukkolni mégiscsak kell. Úgy nem lehet nézni, hogy valahova nem számolja magát az ember. A hűvös távolságtartás itt nem játszik. De istenbizony meg se rezdülnék Costa Rica láttán, ha el lennénk kényeztetve. Ha most úgy esnénk ki, ahogy a spanyolok. Két EB- és egy VB-győzelem után. De még akkor se, ha állandó résztvevői lennénk a seregszemléknek. Nem jutnánk túl messzire, de ott lennénk, néha meglepetést okoznánk, néha meg nem. Ahogy mondjuk az ötmilliós horvátok. Vagy négy éve a szlovákok, akik az olaszokat verve jutottak tovább a csoportjukból.

Az ínség viszont zsoldossá tesz. A kilencvenes években még ott volt pótszernek a román válogatott, főként a 94-es nagy menetelés, mikor is csak a svédekkel vívott büntetőpárbajban maradtak alul Hagiék a negyeddöntőben. Ma viszont lassan, de biztosan ők is a magyar csapat szintjére kezdtek el süllyedni. Biztató jeleket ott se nagyon látni. És akkor egy ideig még cselezett az ember magában, hogy akkor majd szóba jöhet Kelet- vagy Közép-Európa, leginkább a csehek és a horvátok, de volt egy hosszú brazil és német korszakom is. Ma viszont a játék és a szolidaritás között ingadozom, s ha a kettő összejön, vagyis ha előzőleg lesajnált kis csapat játszik jól, akkor máris meg vagyok véve. Így lettem kilencvenben kameruni, most meg tiszteletbeli Costa Rica-i, meg chilei, de vagyok belga és elefántcsontparti is. Bárki, akiben meglátom azt, amire mi, magyarok már oly megmagyarázhatatlanul képtelenek vagyunk.

Persze nem túl kitartó az efféle hév, néha meccs közben is váltok, főként, ha meglátom egyik-másik játékos tekintetét, Casillas szemében például ott volt minden, amit a görög drámákról tanultam. Szóval úgy adom-veszem és szórom el magam, ahogy épp jólesik, és ez a multiidentitás segít élvezni a vébét, ami amúgy is az egyik legjobb, amit az utóbbi időkben láttam.

Annak idején, a nyolcvanas, kilencvenes években elszánt Fradi-drukker voltam, s mindig úgy képzeltem, ha egyszer majd Pesten fogok élni, akkor hétről hétre kijárok majd a meccsekre. Lassan tíz éve élek itt, de csak egyszer voltam, jó barátom, Benedek Szabolcs vitt ki egy Honvéd-meccsre, amikor még az NBII-ben játszottak.

És ami a legszomorúbb: nem is hiányzik. És hiába készült el az új stadion, oda se megyek majd. Mert rossz nézni a kínlódást, a focinak hívott unalmat és kilátástalanságot, s mindezt megfejelve a rettenetes indulatokkal, a sportszerűség teljes hiányával. A semminek nehéz drukkolni, hacsak nem számolt már le az ember a szívében jóval s rosszal, úgy nietzschei módra. Pedig mennyire szeretném! S néha még oda-odaültet valami a képernyő elé, de aztán jön egy három-null meg egy nyolc-egy a románokkal és a hollandokkal, valami felfújt iszapbirkózás az albánokkal, s megint megfogadom, hogy jó két évig feléjük se nézek.

Pedig hát vannak szerethető vesztesek, az ausztrálok vagy az angolok, de mi még ettől is olyan szörnyen messze vagyunk. Fejben, technikában, fittségben. Mindenben. Mert azok egyszerre szaladnak és kezelik le a labdát, s közben látnak a pályán, nekünk viszont már annak örülnünk kellene, ha három passz után meg tudjuk tartani a lasztit a saját térfelünkön. Évről évre úgy ülök le magyar meccs elé, hogy jajistenem csak gólt ne kapjunk, mert fordítani évek óta képtelen a csapat, miközben gyerekként még úgy ültem a fotelben, hogy na, mikor lőjük az elsőt? És így nem lehet. Mert az a legszörnyűbb, hogy már nem is fáj. Nevetek inkább, és legyintek. Igazi szurkoló pedig ilyet nem tesz a csapatával. De ez már rossz szerelem, aminek legtöbbször válás a vége. Csak előtte még szörnyű veszekedések jönnek, önmarcangolások és vádak, kétségbeesés, és egyre kevesebb remény. Távolba meredő üres tekintetek.

Ezért hát csak ülök otthon a fotelben, és halkan dúdolok magamban a hobós Mata Hari dallamára: Costa Rica szeress belém! És várom a csábítót.