Válogatott vitézek – ez a főcíme vagy felcíme annak az összeállításnak, amelyet a Transindex közölt „összehívtuk az Osztrák–Magyar Monarchia válogatottját!” alcímmel, és amely Petr Čech-től Vedad Ibiševićig tart. Már a betűkből is látszik, milyen nagy és változatos is volt ez az államalakulat, és bár tudjuk, az ideálok nem mindig simulnak a realitásokhoz, és mindegyikünk találna hibát ebben az impériumban, azért ne tagadjuk, vérzik érte az a posztmodernben pácolt szívünk. Az a birodalom, amely Csehországtól Bosznia-Hercegovináig terjed, mégiscsak „tud valamit”.

Szeretem az ilyen összeállításokat, amelyekben látszik a fantázia, látszik, hogy a szerkesztők másképp látják a világot, mint szokás, sőt, bizonyos körökben egyenesen kötelező. Sejtem például, mit gondol még erről a humorválogatottról is az az Emir Kusturica, aki nemrég csókot cuppantott Gavrilo Princip bronz vagy milyen arcára. De hát aki arra büszke, hogy Fidel Castróval parolázik, az egyéb gazemberségekre is képes. Az efféle cikkek tartják bennem a reményt ebben a merev és gyakran hervasztóan marha világban (ezt mondám csak a széphangzás mián).

És ha tovább visszük a humort, ez a Monarchia a focihoz is értett: egész jó kis nemzeti tizenegy jelenik meg a szemünk előtt – egy olyan csapat, melyben Rosický, Hamšik és Modrić játszik, rossz nem lehet. Ebben az összeállításban még tán a magyarok is magukra találnának, akik már évtizedek óta nem lelik magukban azt az akkumulátort, amely otthon is annyira eredményessé tenné őket, mint külföldön. Az ember hol Szabicsban bízik, hol Husztiban, hol Dzsudzsákban – mindenütt remekek, de amikor a válogatottban lépnek pályára, mintha valaki vizet tenne a tartályukba. Az osztrák–magyar együttes talán másként hatna rájuk.

Azon gondolkodtam, milyen lehetne a szellem válogatottja. A csehek közül feltétlenül helyet kaphatna benne Hašek és Kafka, továbbá Smetana és Janáček, az osztrákok közül Musil, Broch, Klimt és Schiele. Olyan kicsiségekhez, mint az életrajzi adatok, nem ragaszkodnék mereven, hiszen ki lenne „monarchiásabb”, mint az 1935-ben született szerb Danilo Kiš, a magyar Esterházy Péter, vagy az a cseh származású, de hosszú esztendők óta franciául író Milan Kundera, aki nélkül a világ azt sem tudná, mely országok tartoztak a Monarchiához, és milyen művészek születtek ott. Az erdélyi románok közül Ioan Slavici-ot nevezném be, ami pedig a magyarokat illeti, semmi pénzért nem hagynám ki Bánffy Miklóst és Bartók Bélát. És hová álljon a remek Freud?

A győzelem nem érdekelne – a szellem egészen másként, más eszközökkel aratja diadalait, mint a sport. „Isten nem szenvedett csorbát”, mondta egy Amerikából haza, Magyarországra települt lelkész egy tavalyi konferencián annak kapcsán, hogy az egyik óceánon túli templomból eltűntek a magyarok, és megtelt négerekkel. Úgyhogy az sem izgat, hogy tulajdonképpen mindegyik játékos bomlasztó erő inkább, mint a csapat érdekében izzadó férfiú. A kultúrában másként futnak a csapatok. Hogy mást ne mondjak, ezt meg sem érintené Princip golyója.