Székedi Ferenc: Szellemjáték

Múlt pénteken a Kovászna megyei Dálnokon, a művelődési otthonban az általános iskola nagyobb diákjainak nyílt történelemórát tartottak Dózsa Györgyről, az általa vezetett parasztlázadásról és az utókor vele kapcsolatos értékítéleteiről, illetve leleplezték és megkoszorúzták az emléktáblát, amelyet többek között a csütörtökön Csíkszeredában megtartott megemlékező-ünnepi-tudományos konferencia résztvevői helyeztek el a faluban.

A Dózsa György halálának 500. évfordulójára megszervezett tanácskozás elé nem véletlenül került ez a három jelző. Az eszmecsere fő szervezője, Dr. Balázs Lajos jeles néprajzkutató, a Sapientia Egyetem nyugalmazott tanára ugyanis gondoskodott arról, hogy az egész napos, közel húsz előadást felsorakoztató konferencián mind a megemlékező és ünnepi jelleg, mind a tudományosság jelen legyen, és nem is akárhogyan, hanem a különböző szellemi területek összefüggésének a fényében.

Az 1514-ben tragikus véget ért eseményekről alighanem mindenki tudja, hogy a törökök elleni keresztes hadjáratként indult, de az összetoborzott sereg a Bakócz Tamás esztergomi érsek által vezérének kinevezett dálnoki Dózsa Györggyel az élén a nemesek ellen fordult, majd a néhány hónapos, sok emberéletet követelő magyar-magyar háborúskodás kemény megtorlásokkal zárult, feltételezhető, hogy befolyásolta a korabeli Magyarország sorsát. Azért írom, hogy feltételezhető, mert a többször – de úgy tűnik, még mindig nem elégszer – feldolgozott eredeti írásos dokumentumok fényében a történészek nézetei is megoszlanak, olykor pedig egyenesen átalakulnak Dózsa szerepéről, illetve a fél évezreddel ezelőtti megmozdulásról. Amíg Dózsa György alakja Petőfi, Ady, Illyés Gyula, Juhász Ferenc versein és magyar irodalom több nagyságának művein úgy vonul át, mint a rettenthetetlen forradalmár, a társadalmi igazságtétel időkön és korokon túl élő jelképe, addig vannak, akik mindezt megkérdőjelezik, és ideológiai indíttatású felnagyításnak, félremagyarázásnak tekintik a legtöbbünk által mostanig ismert Dózsa-portrét, illetve a parasztlázadás értelmezését. Persze nehezen lehetne azt mondani, hogy Petőfi jól ismert versét, a maga visszatérő motívumával (Még kér a nép, most adjatok neki! /Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, /Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? /Nem hallottátok Dózsa György hirét? /Izzó vastrónon őt elégetétek, /De szellemét a tűz nem égeté meg ,/Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: /Ismét pusztíthat e láng rajtatok!) vagy  az Ady-teremtette felejthetetlen jelképet (Dózsa György unokája vagyok én, /Népért síró, bús, bocskoros nemes. /Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni /Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.), netán Erkel Ferenc ugyancsak ritkán játszott Dózsa operáját, vagy Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényét az osztályharcos marxista-leninista ideológia hozta volna létre, viszont akadnak, akik úgy vélekednek, hogy a kommunizmus éveiben úgymond éppen ezeket a műveket nagyították fel a nép történelmi haladásban betöltött szerepének az igazolásáért.

A Magyar Hírlapban nemrég megjelent, majd néhány magyarországi médium által is átvett értékelés szerint ezekhez az alkotókhoz „nem jutott el az információ, amely szerint a fiatal Dózsát Erdélyország nyilvános rablójaként tartották számon (1507), aki nem riadt vissza az útonállástól, ártatlan emberek megölésétől, kifosztásától, és azt sem tudták, hogy szellemét a tűz nem égethette meg, mert még írni, olvasni sem tudott.” Ezért – állítja a cikk írója – jó lenne „szembenézni azzal az egyszerű igazsággal, hogy a kicsinyes sérelmeket dédelgető Dózsának nem volt elfogadható oka a belháború kirobbantására. Azt sem kellene tagadni, hogy a parasztvezér nagyban hozzájárult a Mohács előtti Magyarország meggyengítéséhez (vitatni legfeljebb e hozzájárulás mértékét lehet), ami miatt hazánk hamarosan a Török Birodalom első számú célpontjává vált. És ki kellene mondani végre: Dózsa Györgynek semmi keresnivalója sincs a magyar történelem jeles személyiségeinek panteonjában.”

A Kovászna megyei önkormányzat sajtóirodája szerint Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke Dálnokon, abban a községben, ahol emlékmű és egész alakos szobor mellett immár bronztábla is őrzi a székely parasztvezér emlékét, azt nyilatkozta: „ragaszkodunk az egykori dálnoki szülött magyar nevéhez, ezért az emlékévvel kapcsolatban a belügyminiszterhez fogok levélben fordulni, arra kérve, hogy a Kovászna megyei csendőrség nevét Gheorghe Dojáról változtassák Dózsa Györgyre.”

Mivel úgy tűnik, hogy mifelénk a történelemmel kapcsolatos könyvek, tanulmányok stb. stb. nem kizárólag a dokumentumok, források gyűjteményei, hanem az értelmezések egymást követő és keresztező átírásai mindenkori politikai alapokon (azaz a történelemtudomány nem úgy létezik, mint mondjuk a matematika vagy a fizika, amelynek léteznek mindörökre lezárt fejezetei, hanem a történelmet visszamenőleg is írják), tartok tőle, hogy Tamás Sándornak nem csupán a román belügyminiszterrel kell megküzdenie.

Ferencz Imre költő egyébként nagyon szép verssel köszöntötte a konferenciát, és a Dózsa-kételyt így fogalmazta meg: „Kérdések füstje száll az égre. Válaszul parázs ízzik a Földön.” Az idézet mondatra persze a konferencia nem adhatta meg a választ, viszont arra lehetőséget teremtett, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Sapientia Egyetem, valamint a Hargita megyei és csíkszeredai önkormányzatok által támogatott rendezvényen romániai és magyarországi történészek, irodalomtudósok, művészettörténészek, sőt matematikusok értekezzenek nem csupán a tizenhatodik század szóbanforgó évtizedeinek több vonatkozásáról, hanem Dózsa György alakjának irodalmi és képzőművészeti jelenlétéről, értelmezési és újraértelmezési kisérleteiről.

Ami például az utcaneveket illeti, a Dózsa-konferenciát támogató helyi önkormányzat döntése értelmében Csíkszeredában már évekkel ezelőtt, az ott lakók tiltakozása ellenére, a Dózsa György utcát Szász Endre névre keresztelték át.

Kimaradt?