Úgy alakult, hogy Dálnokon töltöttem két napot. Az ezer lelkes színmagyar falu kultúrházának falán új dombormű, a község szülötte Dózsa György, és pontosan ötszáz éve volt a parasztfelkelés. Történelmi léptékben is nagy idő a fél évezred, s még sincsenek országos megemlékezések, ünnepségek, netán konferenciák, nagyívű politikusi beszédek. Ha vannak, nem érik el a közmédiák és a szélesebb tömegek ingerküszöbét.

Mintha zavarban lennénk a parasztfelkeléssel meg a múlt néhány (korábban már konszenzusosan értékelt) szereplőjével. A szocializmus szépen beillesztette a korai osztályharcosok sorába, aki korának kizsákmányolói ellen vezette az elnyomottakat, igazságos harcot folytatott, de a gazdasági és osztályviszonyok még nem tették lehetővé a feudalista társadalom meghaladását. És a szocialista Románia népe is a maga történetének érezhette a Gheorghe Doja által vezetett lázadást, mert hatalmas szobor állít a szülőfaluban emléket a lófő székely nemesnek.

Sőt, az ideológiai hasznosítást megelőzve – köszönhetően Petőfinek, Eötvösnek, Adynak, Gárdonyinak – a társadalmi igazságosság harcosának alakjává vált a magyar múltból. A lázadás szelleme, amit a tűz nem éget meg, és a progresszív elmék (a magyar messiások) az ő unokájának tekintik magukat. Ha még beszélhetünk erről a vonulatról a magyar szellem történetében.

Újabban ennek nincs divatja. A világ mindig is a tudatlan és értéktelen tömegekből meg a kevesebb értékesebből állt. Jobb ezt belátni, és tisztelni mindazokat, akik ennek a társadalmi berendezkedésnek a konzerválói voltak, s energiáikat inkább a haza gyarapítására és családjuk, osztályuk, fajtájuk gyarapodására fordították. Kényelmetlenül idegesítőek ezek a Dózsa-féle igazság-szimbólumok. A meghirdetett keresztes hadjárat szervezése körül akkoriban akadtak zavaros ügyek, az összesereglett katonák nem kapták meg a megígért élelmet, fegyvert, zsoldot, és fellázadtak, azok ellen fordultak, akik mindezt megígérték nekik. Udvarházakat, kastélyokat égettek fel, természeti csapásként vonultak át az országon, mire sikerült leverni őket. (És – nem mellékesen – Mohácsról is ők tehetnek, mert az emlékek terhe alatt nem mertek fegyvert adni a parasztság kezébe tizenkét évvel a sajnálatos események után.)

Ez a székely Dózsa György kicsit kényelmetlen téma, amikor mindenki annyit ér, amennyit meg tud szerezni. Szépen csendesen el lehet menni az évforduló mellett, nem kellene éppen most feszegetni ezeket az igazságosság meg egyenlőség témákat, mert a világ úgyis mindig visszazökken az eredeti állapotba, és a hatalom régi/új képviselői mindig ugyanolyanok. Vadásznak, élvezik a jövedelmet, és kegyetlenül megbüntetik azokat, akik föl akarják forgatni az ősi rendet.

A falu már megszokta, egyszer rengetegen eljönnek az évfordulóra, van koszorúzás, beszéd, konferencia, máskor szűkebb körben emlékezik a közösség szülöttére. Így megy ez.