Fel-felbukkanó panasz, sérelem. Visszatérő fájdalmas téma, melyre ilyen-olyan gyógyírt írnak föl szociál-doktorok a politikai klinikán, de a tünetek nem enyhülnek, nyilván a mélyebben fekvő okok, fertőzésgócok (?!!) okán. Tamás Gáspár Miklós minapi nyilatkozata a be nem fogadásról vagy elutasításról megint előhívta azokat a rossz érzéseket, melyek a Magyarországra átköltözöttekhez állandó kísérőjelenségként tapadnak. Az „anyaország” keményszívűsége, fensőbbségessége, lenéző magaviselése.

A jelenség – úgy gondolom – nem egyedülálló, nem jellegzetesen magyar. Hogy egy égbekiáltó példával kezdjem (bár a publicisztika szabályai szerint ezzel kellett volna befejeznem, csúcsosítanom a mondandót), nos, példabszédem izraeli. A külvilág szemében – nemcsak a gyakorló antiszemiták felfogása szerint – a zsidók roppant egységesek, csoport- és etnikai szolidaritásuk erős, sok ember számára példa lehetne, miként kell összetartani, egymást segítve haladni, gyarapodni stb. Más szóval efféle hamis aranyozású legendák keringenek a választott népről. De amikor a jeruzsálemi kormány az etiópiai éhség- és válságövezetből kimentette a falassákat, az etióp ős-zsidókat, akkor az izraeli holokauszt-túlélők gyermekei és unokái is mélyen lenézték, megvetették a frissen érkezetteket, sőt többen tiltakoztak, hogy ne vegyenek vért tőlük gyógyászati célokra, műtétekhez, mert...

Ugyanígy lehetne kitapintani a bel-angolok (szigetoszági britek) idegenkedését, húzódozását a volt gyarmatokról érkezőkkel szemben. Igaz, emezek egy fokkal vagy fokozatokkal jobban állnak a közmegítélés skáláján, mint a Kelet-Európából behajózó munkavállalók. Folytatható a sor az olaszokkal, akik a délieket nézik le, tehát saját honfitársaikat, a milánóiak – a sziciliaiakat. És így tovább.

Lehet, nem tudom, de valószínűleg törvényszerűen ez fog bekövetkezni a krími oroszokkal és a donyecki szén- és fajoroszokkal kapcsolatosan is, amint a csatározások, népszavazások, határmódosítások leülepednek, a ruszifikált világ megnyugszik. A fel- és beáramló visszanyert oroszok Oroszország Anyácska keblén mostohagyerekeknek érzik majd magukat. Nem tudom biztosan – jegyzem meg még egyszer – de nagyon valószínű.

A magyar közbeszéd és közgondolkodás egyik toposza volt a két világháború között, melyet a bécsi döntések nem zártak le csak még akutabbá tettek azzal, hogy a véreink legalább fele-harmada kívül rekedt a Magyarország számára kedvezőbb határokon (lásd pozsonyi vagy brassai magyarok). Fontos alkatrésze volt a külmagyarok sajnálata, erkölcsi támogatása, az ellenük elkövetett igazságtalanságok hallatán ébredő harag, fájdalom éreztetése, de amikor a külmagyarok egy-egy nagyhatalmi döntés nyomán belmagyarok lettek, a mindig belmagyarok ugyanúgy eltótosodottnak vagy eloláhosodottnak tekintették az ajándékon visszakapott véreiket. Tisztelet a kivételnek, íróknak, művészeknek, gondolkodóknak, politikusoknak, emberséges egyenruháknak, a demagógián túllépő okosan integrálni akaró ritkáknak.

Cserei Mihály, akit a magyar kultúrhistória méltán tart az egyik legszínesebb, legizgalmasabb, történeti elbeszélőnek a 18. századi Erdélyében, kinek munkája a História többször is napvilágot látott a maga teljességében Budapesten, az erdélyi főnemesség mély ellenérzéséről tudósít (Apaffi Mihály kora) a magyarországi gyüttment arisztokratákkal szemben. (Akkoriban ők voltak a közvélekedés aktorai.)

Pedig olyan egyszerű a dolog, amilyen fájdalmas annak beismerése, felismerése, hogy 1918 óta a térségben megkezdődött és a mai napig is tart – amíg el nem fogynak az erdélyi magyarok, a felvidéki és délvidéki, a Kárpátok alján szlávosodó magyarok – egy szétfejlődési folyamat. Ami törvényszerű nem csupán a nem egy ország, hatalom, kormányzat, törvénykódex alatt élők esetében, de akár az egy országon belül élők körében is, lásd regionalizálás, autonómiák.

És ez a folyamat akkor is végbemegy, ha az Unióban élünk, az Unió szabályai szerint éldegélünk, ide-oda magyar vándorolunk jóval kötetlenebbül, mint a korunkat és Uniónkat megelőző közel 80-90 évben.