Az ember bóklászik, fürkészi a behálózott világot, magának való híreket keres, kedvére valót szedeget össze, ki tudja, mikor mire lesz még egyszer jó. Épp úgy, ahogyan a klasszikus régiek, akik az út porából még a görbe vasszöget is zsebre vágták, hiszen az élet annyiféle széthasadozott üggyel tolakszik elő, amelyeket csak ezzel a szöggel lehet újra egységgé varázsolni.

„Hátszeg mellé szállítják haza a Magyarosaurus dacus nevű törpe dinoszaurusz élethű mását, amelyet a 20. század elején talált maradványok alapján készített el egy őslényekre szakosodott kanadai szobrászművész – közölte honlapján a Bukaresti Tudományegyetem.” (Ennyi a talált hír, amelyből kiderül még, hogy száz éve Nopcsa Ferencet szerencséltette a sors a megtalálásában.)

Ebből aztán hatalmas galiba keletkezhet. Szinte látom már a honi szélsőjobb, és buzgó nemzeti érzéstől átitatott taxonómusokat (névrendszertanászok), amint hatalmas transzparensekkel, dühödt méltósággal vonulnak föl Hátszeg utcáin az alszegtől a felszegig, és követelik, hogy azonnal változtassák meg a nevét a szegény dinoszaurusznak, törlendő belőle a magyar előtag, ugyanis semmi közük sincs a hódító, agresszív, horthysta magyaroknak, a népnyúzó Nopcsáknak a mi egyszál igazi őslényünkhöz, amellyel már a dákok is találkoztak, összehaverkodtak, az udvarukban tenyésztették, aztán úgy tűnt, hogy kihalt a római hódoltság végén, az Aurelianus császár Kr. u. 271-ben elrendelt késő délutáni kivonulásakor Dáciából. Ez azonban csupán hamis látszat: rejtőzött, bújkált Sarmisegetusa felett az erdőkben. Ugyanis az állat őshonos és a kontinuitás jegyében ma is élnek leszármazottai itt-ott, Hunyad megyében és a szomszédos transzilván és transzalpin valamint transzfogarasi megyékben, de még a parlamentben is. Igaz némelyik őslényre rájár a rúd (DNA, DNS) és bent bekál a börtönben, de akkor is a miénk.

A másik oldalt az öröm szárnyai terítik be. A multikulturalitás jegyében örvendeznek, a másság jegyében felvonulnak, a hazaszállítás örömére ünnepségeket rendeznek, lesznek Hátszegi Szaurusz Napok, amelyek újabb színnel és paleontológiai jelleggel gazdagítják a honi és egyetemes kultúrát, a zoológ humanizmust. Igaz, hogy csontok alapján rakták össze, de ne legyünk telhetetlenek, ez van, ezt kell szeretni, ha törpe is, akkor is egy lépés az összeurópai ősiség egységesülése felé. Erre pályázatokon pénzeket lehet lehívni, a Nopcsa-program alapján őslénytani parkot létesítünk minden iskolaudvaron és romosodó kultúrotthon helyén.

Az erdélyiség és az autonómia szerelmesei rá fognak mutatni arra, hogy bár meg volt népünkben a tennivágyás, jóakarat és a küzdés, vérünk hullott a kárpát-dunai táj rögére bőven, a török-tatár-német-szovjet ármány, a nagyhatalmak önzése folytán minden hiába volt: velünk a sors csúnyán kibabrált, nekünk már csak törpedinók jutottak, (“Angol Gyula odafutott, dinócombot ropogtatott, zimmezum, zimmezum, rece-fice bum-bum-bum”, ahogyan a nótában oly tömören kifejezte magát az egyszerű és névtelen népköltő, akinek már csak a füle jutott), pedig közismert, hogy a nagy nemzetek attól lettek naggyá és dicsőségessé, hogy hatalmas szauruszaik voltak, tyrannoszauruszok és rexona-szauruszok, hogy csak a legismertebbek fájanak nekünk. Még jó hogy akadtak barátaink Kanadában, akik elkészítették a dinó és az autonómia mását, modelljét, hogy láthassuk régi dicsőségünk utolsó tanuját és jövőt.

Mert különben a dinoszauruszokkal pontosan úgy állunk itt Erdélyországban, amiként a székely himnuszban harsogni szokták érces agg torokból derék atyánkfiai nagy ünnepségek, a Magyar Szaurusz Napok záróakkordjaként: “porlad mint a szikla”.

Ha már el nem porladt.