Amikor vasárnap este lányommal elballagtam, hogy mint mondani szokás, állampolgári jogainkkal, egyéni lelkiismeretünkkel és közösségi becsületünkkel felvértezve részt vegyünk az EP-választásokon, a járdára kihelyezett, ormótlan nagy betoncsövek miatt az út szélén kellett poroszkálnunk az amúgy meglehetősen csekély autóforgalomban. Persze, csatornáznak, itt a város szélén is, vontam le a következtetést, és elgondoltam, hogy a rómaiak klasszikus szennyvízhálózatát, a Cloaca Maximát még valamikor időszámításunk előtt a hatodik században építették meg, és bizony eltelt egy kis idő, amíg mi is nekiláttunk behozni a hátrányt. Ilyen tekintetben Európa nyugati felétől – országa válogatja – már lehet, hogy csupán kétszáz vagy háromszáz évre vagyunk lemaradva. De hát ami késik, az nem múlik: amit lehet behozni mondhatni egyik-napról a másikra mobiltelefonozásban, digitalizálásban és internet-elterjesztésben, azt jóval nehezebb infrastruktúrában, épületek állagának megóvásában, intézmények működtetésében, állampolgári magatartásban és így tovább. Az állampolgári magatartást, a történelem során hagyományosan kialakult életvitelbeli szokások folyamatosságát, mifelénk amúgyis alaposan megkeverte a rurbanizáció, amelyről Dr. Demeter Csanád székelyföldi kutató nemrég hasonló című remek könyvet mutatott be több erdélyi városban.

A fogalom ne lepje meg az olvasót: az “r” betű nem sajtóhiba, hanem olyanszerű fogalmat takar, mint amikor a globálist és a lokálist, azaz az általánost és helyit vonják össze glokálissá. A rurbanizáció szakemberek tömör összefoglalója szerint voltaképpen azt a folyamatot jelenti, amelyben a városok és az elővárosok népe lakótájjá alakítja a falusi térségeket — városiasítja a falut vagy vidékiesíti a várost —, s megváltoztatja a falvak gazdag és változatos gazdasági-kulturális hagyományait, illetve mindezekből több mindent becipel az éppen kialakuló városi életformába. A fogalom nem erdélyi és nem magyar szülemény: különösképpen Indiában és Kínában, de szerte a világon, ahol ez a jelenség fennáll, a társadalomtudósok nagyon is törik a fejüket a rurbanizáció előnyein és hátrányain, lakosságszerkezet-módosító hatásain és sok-sok más olyan vonatkozáson, amelyek mindezzel összefüggnek.

Abban az időszakban, amelyet Demeter Csanád tárgyal – Hargita és Kovászna megyei települések átalakulása 1968 és 1989 között – aligha használták a rurbanizáció kifejezést: inkább a falu városhoz közelítése meg a termelőerőknek az egész ország területén való arányos elosztása volt a jelszó, mindezt persze olyan ideológiai megközelítésben, amelynek tökéletes megfelelt a gazdasági hatékonysággal mit sem törődő központi irányítás és tervezés: csak erős akarat, keménykezű politikai vezetés, szakszerű propaganda és a vele együtt járó médiafelügyelet kell hozzá, és Románia mindent meg tud önmaga számára termelni, amire éppen szüksége van, miközben lakossága homogenizálódik, eltűnnek a nyelvi és más különbségek.

A könyv azért is érdekes, mert központi témája ma még élő történelem. Pontosabban a megyésítések és a székelyföldi iparosítások korszakát megélők – egy részük nyugdíjas, más részük még nem – jól érezhetik azt, hogy saját életük, élettapasztalatuk miként fordul át a történelembe és a történészek hogyan tudják összefűzni közös fonatokká és csomópontokká azt a rengeteg életpályát, amelyről mindenki azt gondolta, hogy egyedi. Ma már városi rozsdatemetők és egykori, úgymond városiasodó községközpontok lepattant tömbházai mutatják, hogy a Székelyföld eddigi legnagyobb, kívülről vezényelt iparosítási és urbanisztikai, sőt, ha úgy tetszik, helyileg a központi akaratra rábólogató társadalomátalakító kísérlete milyen véget ért, és éppen ideje volt, hogy megkezdődjön ennek a korszaknak a nyugodt és higgadt tanulmányozása.

Amelynek a végén legalább két dolgot föltétlenül meg kell tudnunk: a korabeli nagyarányú ipari beruházásoknak a célrendszere volt a hibás, miszerint kitermelő-, feldolgozó- és nehézipart próbáltak telepíteni mondjuk más típusú iparágak és szolgáltatások (elektronika, élelmiszerfeldolgozás, gyógyszeripar, turisztikai ipar, természeti ökogazdálkodás, egészségügyi szolgáltatások stb.) helyett, vagy maga a bármiféle iparosítás beavatkozást jelent a hagyományos székelyföldi gazdálkodás lassú, belterjes, de önmagát eltartó és onnan kitörni nem is akaró rendszerébe?

Tudom, a kérdés kissé sarkított, de a történelmi tapasztalat azt bizonyítja , hogy az ide áramló tőke korábban sem fogta meg a székelyek fantáziáját. (Lásd a székelyudvarhelyi Gidó Csaba ugyancsak remek könyvét a tizenkilencedik századvégi székelyföldi vasútépítésekről, amelyből kiderül, hogy az építkezéseket helyi munkaerő jelentkezésének hiányában leginkább az osztrák-magyar monarchia más területeiről hozott nem csupán szak- hanem kétkezi munkásokkal kellett elvégeztetni).

Vasárnap délelőtt az újjáalakított csíkszeredai városközpontban, egy másik EP választási helység előtt, furcsa párra figyeltem fel: amolyan harmincas, hosszú hajú, hajában színes fonatokat lobogtató, fehéringes-mellényes-alföldi gatyás juhász sétálgatott mezítláb az aszfalton, mellette egy puli rohangált, balján pedig egy szép kislány cipelte a műjuhász laptopját. Rurbanizáció – gondoltam. Lesznek még meglepetések.