Európa a változásra szavazott? Milyen változásra és milyen mértékben? A kép felette tarka, nem tudom, találó-e a kifejezés: tele posztmodern furcsaságokkal, helyi érdekességekkel. Sokszínűségből földrészünk ismét jelesre vizsgázott.

Az eredményekről? Több országban átírják a belpolitikát. Szenvelgők és pánikosok mindig vannak, de a sok baj után alapvetően van ok reményre is. Különösen, hogy az Unióban némi helyezkedések és osztozkodások után nagykoalíció körvonalazódik – lesz erő, akarat és összhang.

Ha azt vesszük, hogy a 751 fős kontinentális parlamentben az Európai Néppárt – bár az eddiginél jóval kevesebb, de a kétszázat még mindig meghaladó mandátummal – megőrizte elsőségét, a szocialistáknak pedig – bár valamelyes javulással megközelítették a kétszáz képviselői helyet – nem sikerült az élre kerülniük, megjósolhatjuk, hogy az elmúlt „hét sovány esztendő” okainak és következményeinek kielemzése aligha fog konszenzusos következtetésekre vezetni. Kétkedéssel tekintem az Európai Bizottság távozó elnöke, José Manuel Barroso értékelését, miszerint „azok a politikai erők arattak győzelmet az idei európai parlamenti (EP-)választáson, amelyek vezették és támogatták az unió közös válságkezelésének kulcselemeit”. A megszorításokról több országban megfogalmazott vélemények alapján, itthon pedig elnézve a román államelnök és újdon pártja groteszk mutatványait és vergődését, valahogy nem a jó válságkezelés jut az ember eszébe.

De tekinthetjük akár Európa új rémét, a szélsőséges és euroszkeptikus erők térhódítását, ami szintén nem független a válságtól és a „kulcselemektől”, hiszen amit az európai néppártiak mandátumban „leadtak”, az jutott a szélsőségeseknek és a szkeptikusoknak az új parlamentben. Ezek az erők – nagyjából ugyanolyan szavazási részvétel mellett, mint öt évvel ezelőtt – történelmi eredményt értek el, saját frakciójuk lehet az Európai Parlamentben. Ezek az erők politikai földrengést okoztak az EU két meghatározó államában. Franciaországban az Unió-ellenes, szélsőséges FN, a Nemzeti Front egyértelműen megnyerte a választásokat, a jelek szerint parlamentet akar oszlatni, kormányt akar dönteni. Nagy-Britanniában az UKIP, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja „nagyon valószínűsíthető” győzelme a bevándorlókkal szembeni türelmetlenség diadala; amúgy több mint száz éve nem fordult elő, hogy ne a konzervatív párt vagy a munkáspárt valamelyike nyerjen választásokat a szigetországban. Görögországban a kommunista párt győzött, a szélsőjobb Arany Hajnal pedig a harmadik lett. Magyarországon a Jobbik egyértelműen a második politikai erővé vált (bár a baloldali demokratikus ellenzék összesítve több európai parlamenti helyet szerzett). Politikai elemzők dolga kideríteni a „hagyományos” doktrínák és az azok mentén szerveződött európai pártok, alakulatok válságának okait.

A még záporozó adatok és gyorskommentárok közepette nehéz világos képet alkotni a helyzetről, de globálisan mindenképpen az Európai Unió szellemével ellentétes erők térhódítása az a változás, ami az idei parlamenti választások lényegét meghatározta. Ez önmagában is meggondolkoztató, fokozottan aggasztó amiatt, amit jelez: az európai polgárok (a szavazók) irányvesztettségét és lázongásig elmenő elégedetlenségét, leginkább azonban azért veszélyes – hivatkozom az európai liberálisok vezetőjének Bukarestben kifejtett megállapítására –, mert a szélsőségesek és a szkeptikusok sikerei könnyen arra késztetik a hagyományos politikai orientációk vezetőit, hogy mintegy megfertőződve átvegyék a beszédmódjukat, jelszavaikat, eszméiket. Köztük a másság- és a kisebbség-ellenesség témáit.

És ha kisebbségről van szó, rá is térhetünk az RMDSZ szereplésére z idei sorsdöntő európai választásokon. Tisztességes, eredményes kampányt sikerült végigvinni, összmagyar vonatkozásban is talán, de romániai vonatkozásban mindenképpen a legeurópaibb szellemiségű kampányt. A meghatározó új elem: a Fidesz-KNDP segítsége nélkül ez az eredmény valószínűleg nem sikerült volna. Sajnálom, hogy nem jött össze a harmadik bejutó hely, kevesen múllott. Jöhetnek az elemzések, a tanulságok – és jöhet a munka.

Alább a román és magyar politika néhány paradoxonra hívnám fel a figyelmet, a mostani választások összefüggésében. Az európai parlamenti választásokon a jobboldal a legnagyobb arányú győzelmet Magyarországon érte el, a baloldal Romániában. (Mindkét alakulat állampártnak nevezhető.) A jobboldal Magyarországon – Fidesz-KNDP + Jobbik – az europarlamenti helyek több mint hetven százalékát szerezte meg, Romániában – nem számítva a liberálisokat – az összes brüsszeli mandátumok kevesebb, mint harminc százalékát. Vagyis: tükörszimmetria.

Az Európai Néppárt tagjaként jobboldalinak tekintett RMDSZ (haj, belső pluralizmus, szépen hangzó nevű frakciók!) a baloldali román kormány része. Kérdés: mi lesz vele, ha az USL, a Szociálliberális Unió – Crin Antonescu nélkül – visszatér eredeti képletébe, amelyre választói felhatalmazást kapott? Az RMDSZ kormányból történő eltávolítására a jelenlegi nacionalista hangulatban, főleg az autonómiakövetelések hangoztatásával, figyelembe véve Orbán Viktor remekül időzített kijelentéseit is, található alkalom…

Különben Románia olyan tagország, ahol nemcsak hogy nincs számottevő szélsőséges párt (nincs számottevő antiszemitizmus sem), de ahol a messze legnépszerűbb”politikus” egy arab származású orvos.

Az EP-választások hatalmas szenzációja Mircea Diaconu független jelölt, aki egymaga több szavazatot szerzett, mint két párt. Az igazságszolgáltatással szembeni elégedetlenség, saját művészi hírneve és a média támogatása/kampánya juttatta mandátumhoz, politikailag pedig az áldozati szerep, amelybe belekényszerült, miután a pártja lemondott róla. Hasonlítsuk össze esetét EBA öt évvel ezelőtti sikerével, amikor az államelnök fél-analfabéta lánya indult „függetlenként”, a demokrácia megcsúfolására!

S ha már az államelnöknél tartunk: nem érdekes, hogy – legalábbis eddig – nem szólalt meg az európai parlamenti választások ügyében? (Petro Porosenko ukrán elnök választási győzelmét rajtaütésszerűen üdvözölte.) Pedig hát „résztvevő” volt, kampányolt hevesen és alkotmányellenesen az Udrea asszony nevével rémjelzett alakulatnak! A lehető legelítélendőbbnek tartom, ha közjogi méltóságokat, különösen az ország első emberét megalázzák, leköpik – az nem a nép, az undorító csőcselék! Mégis, nem több mint paradoxon, hogy ez a politikai és erkölcsi értelemben nulla és hulla képviseli Romániát az Európai Tanács ülésén, amelyen kijelölik az Unió legmagasabb rangú tisztségviselőjét, az Európai Bizottság elnökét?

Végül, ha már paradoxonok mentén ide is eljutottunk, Európa „kormányfői” tisztségére a legesélyesebb a történtek után a Néppárt jelöltje, Jean Claude Juncker volt luxemburgi kormányfő (akit Orbán nem támogat). Nem sokat tudtam róla, a pénzügyminiszterek számomra megfejthetetlen figurák, de egyik kijelentése megragadta a figyelmemet és a képzeletemet. Juncker a minap kijelentette, hogy az a kelet-európai miniszterelnök, politikus, akivel a legjobban együttműködött, Adrian Năstase volt. Kinéz egy kis jóvátétel?