Ambrus Attila: EU-fória, EU-fóbia

2007 január elsején, Románia uniós csatlakozásának napján az a kérdés foglalkoztatott, hogy van-e okunk az örömre, az EU-fóriára. Ma e mellett az időszerű kérdés mellett aktuálissá vált egy másik is: van-e okunk az EU-fóbiára?

Mintegy hét és fél éve – mi, akiket arra kárhoztat mesterségünk és arra késztet hivatásunk, hogy örök kétkedőek legyünk – cinikusan állapíthattuk meg, hogy lám, lám, ismét megelőztük korunkat: az időeltolódás miatt Románia egy órával korábban csatlakozott az Európai Unióhoz, mint ahogy Brüsszelben érvénybe lépett az integrációs szerződés. Örömünkbe ürmöt vegyítettek a józan gazdasági elemzők, akik figyelmeztettek: Románia, a balkáni ország korán lett az európai közösség tagja. Az egy főre eső bruttó nemzeti összterméke 2006-ban 3200 euró volt, az uniós átlag 2005-ben 23 000! A 4,8 százalékos infláció magas volt az európai 1,8%-os átlaghoz képest. Romániában volt a legkisebb a minimálbér az EU tagállamai közül. S ezek a szakadékok máig nem változtak. Az ország továbbra is sereghajtók.

Ám el kell ismernünk, a Nyugat szegényei vagyunk ugyan, de sokkal gazdagabbak, mint a Kelet szegényei. Az uniós csatlakozás sok millió eurós beruházást jelentett az ország infrastruktúrájába, s kizárólag rajtunk múlott, hogy a korrupció lefullasztotta a felzárkózás motorját. (Ott a jó példa: Lengyelország.)

Valójában nem Románia gazdasági teljesítménye volt a döntő a csatlakozási szerződés ratifikálásakor, legfennebb a 20 milliós piac, az olcsó munkaerő tehette vonzóvá az országot az Unió számára. Politikai döntés született. A csatlakozással gyakorlatilag bezárult az a történelmi zárójel, amelyet 1945-ben, a kommunizmus szálláscsinálásakor nyitottak a nagyhatalmak, s amely Romániát eltérítette a nyugati típusú demokrácia útjáról. Arra ugyan még nem találtunk rá, keresése ma is tart – de legalább vannak útjelzőink.

Akkor is úgy láttam, ma is úgy vélem: a csatlakozásnak mi, erdélyi magyarok örülhettünk, örülhetünk, hiszen számunkra is megtörtént valamiféle jóvátétel. Ezúttal nem keletről nyugatra, hanem nyugatról keletre suhant át fölöttünk a határ, és valahányan Európa polgárai lettünk, értelmetlenné vált esetünkben a határon túli magyar megnevezés, hiszen sok millió magyarországi, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai magyarral együtt vagyunk határon belüliek. És reménykedünk, hogy hamarosan együtt leszünk a vajdasági és a kárpátaljai magyarokkal is!

A romániai magyarság számára pillanatig sem volt kétséges, hogy az uniós integráció az egyetlen járható út. A romániai magyarság politikai szervezete, az RMDSZ már 1990-ben az uniós csatlakozást nevezte meg – az autonómia mellett – legfontosabb feladatának, és azáltal, hogy 1996 óta a kormányerőket támogatja, jelentős szerepe volt a csatlakozási folyamatban. A többség–kisebbség viszonyát a valóságosnál kissé jobb színben feltüntető kormányzási szerepvállalás, a sok esetben a magyarságnak károkat is okozó kompromisszumok mégis meghozták a legnagyobb eredményt: az uniós integrációt.

Noha az Európai Unió a kisebbségvédelem terén csupán ajánlásokat fogalmaz meg, noha zsigerből utasítja ma még vissza a kisebbségi kezdeményezéseket az Európai Bizottság, az erdélyi magyarság remélheti, hogy egyéni és emberi jogait európai állampolgárként ha néha csorbíthatja is, de többé már nem  vonhatja meg egyetlen nacionalista politikai hatalom sem.

Noha sokakban felmerülhet a kérdés, hogy kellett-e egy olyan gazdasági-politikai államközösségnek a tagjává válnunk, amely még minket is felvesz, az uniós integráció lehetőséget nyújt az erdélyi magyarság megmaradására, társadalmi modernizációjára is.

S ha gyorsan el is múlt az EU-fóriánk, itt az építkezés korszaka. Nem könnyű és nem is lesz az. Franciaország, Spanyolország nehezen győzhető meg arról, hogy az őshonoz kisebbségek nem veszélyt, hanem értéket jelentenek az egyesülő Európa számára. Hátuk mögé bújik természetesen Románia, Szlovákia és Görögország is. De vannak már uniós partnereink, és az erdélyi magyar kisebbség képviselőinek (Tőkés Lászlónak, Winkler Gyulának, Sógor Csabának, nem utolsó sorban a jelenlegi jelölt Vincze Lórántnak) sikerült elmondaniuk Brüsszelben, hogy mi, erdélyi magyarok létezünk. Hogy mit akarunk – magyarként élni a nem magyar többségű Romániában, kisebbségként a kisebbségek Európájában –, azt egyelőre nem akarták meghallani. Ezért kell újra és újra megismételnünk. Ezért kell ott lenniük mind a négyüknek.

Az EU-fóbiára noha volna indok, nincsen ok. Mert csak ez az alternatíva van: az EU vagy egy nacionalista román nemzetállam dirigáljon. Brüsszel messzebb van, mint Bukarest...

Aki pedig az erdélyi magyarság jelöltjei ellen uszít, azoknak a pártoknak a jelöltjeit juttatja helyzetbe, akik nyíltan hirdetik: ellenünk, magyarok ellen össze kell fogni és politikailag meg kell minket semmisíteni.

Mi nem foghatunk össze önmagunk ellen!

Mivel a Fidesz is így akarta, az RMDSZ egyedül indul a vasárnapi EP-választásokon. Jó eredmény, magas magyar részvétel esetén a Fidesz, az RMDSZ, a felvidéki Magyar Közösség Pártja erős szövetség lehet az EP-ben. Erősebb, mint a román képviselet. Akár a Néppárt győzelme is rajtunk múlik. Adhatunk még egy esélyt magunknak. Ez az esély a részvételen múlik. 

Kimaradt?