A kétpúpú domb, amelyet nem tudni miért hegynek neveznek, még mindig a székely kisváros fölé magaslik, de már jórészt be van építve. Gyermekkorunk kedvenc játékhelyének számított, annál is inkább, mivel sűrűn kanyarogtak rajta a sziklás talajba vájt lövészárkok, és lépten-nyomon puskagolyókba meg töltényhüvelyekbe botlott az ember (pontosabban a gyermek). Ha az egyik zsögödfürdői sétányról lenéztünk az akkor még nem szabályozott és a szikladarabok között haragosan-indulatosan zubogó Oltba, valamiféle furcsa beton háromszögeket is ki lehetett venni a mederben és a partokon, illetve keresztben az egész szorosban. Tankakadályok – mondták a felnőttek –, de nem sokat értek, mert az orosz tankok egész egyszerűen megkerülték. Azután a városban az egyik, ma már tömbházakkal beépített dombháton, ott lapult egy téglatest alakú, beton épület, ahol telente megfagyott az oda szorult víz, és ott lehetett korcsolyázni: a német bunker, így hívta mindenki és alighanem ez számított a jégkorongsportjáról híres Csíkszereda első fedett jégpályájának.

Azután meg jól emlékszem arra, amikor általános iskolás koromban házunk földes pincéjének egyik sarkában találtam valamiféle negyven centiméter hosszú szárnyas bomba- vagy lövedék vázat (elnézést a rossz kifejezésekért, soha nem tartottam magam szakértőnek), amellyel a háború vége felé belőtték a falat, és a helyreállítás után már nem sokat törődtek vele. Ki nem állhattam, kiástam a földből, elcipeltem a közeli Oltig, és a vízbe dobva arra gondoltam: részemről mindörökre befejeztem a háborút, nincs szükségem semmiféle kellékére, semmiféle emlékére. Persze, dőre gondolat volt ez, hiszen azóta már láttam kilőtt és otthagyott német tankokat orosz nyárfaerdőkben, tapogattam meg emlékműnek szánt amerikai Sheraton tankot az Északi-tenger partján és jártam még néhány, mementóként megőrzött német bunkerben holland krumpliföldek kellős közepén.

És amit soha el nem felejtek: a Zadkine-szobor, a Rombadőlt Európa, az óriási és beláthatatlan rotterdami kikötő egyik kis öblében mint a halálra sebzett, karját az égnek szegző ember hatalmas és messzehangzó jajkiáltása: Uram, hogyan tehették ezt velünk! És az aszfaltút egyik véletlenszerű letérőjében azok a horvátországi kiégett, szétlövöldözött házak, amelyeket oly sebbel-lobbal hagytak ott a gazdáik, hogy még a krumplifőző edény is a kályhán maradt…

Miért jutottak eszembe mindezek a képek és emlékek? Mert a múlt hét közepén két CF18-as Hornet vadászgép száguldozott kötelékben a Csíki-medence fölött. Éppen a kertemben veteményeztem valamit, amikor fülön ütött a hatalmas zúgás, de ahová néztem, már nem láttam semmit. Persze, már a hangsebességen túl vannak, gondoltam, és a nevüket is csak onnan tudtam, hogy előző nap a neten olvastam: Aranyosgyéresre érkeznek a kanadai NATO-gépek. Lámcsak, igaz a hír, gondoltam, és a maguk ezernyolcszáz kilométeres óránkénti sebességével, amire felszállnak, már néhány perc alatt itt is vannak.

Aztán vonattal érkezett haza a fiam, és mondta, hogy az egyik állomáson rendkívül hosszú, tehervonat szállította harckocsi-oszlopot kereszteztek, és közben a közösségi oldalakon láttam azt a fotót is, amint harckocsik dübörögnek végig Marosvásárhelyen.

Mennyire igaza volt Proustnak: néhány kis mozzanat is mennyire képes felidézni az eltűnt időt, mindazt, amelyet gondolatban már mindörökre leírtunk, és lámcsak, hiába feszül hetven esztendő a jelen és a második világégés között, még mindig felsajdulhat bennünk a múlt…

De talán bízzunk abban, hogy csupán ennyivel, ezekkel az emlékekkel maradunk, és északtól délig, kelettől nyugatig semmiféle geopolitikai elképzelés, birodalmi ábránd, hosszútávú gazdasági megfontolás, semmilyen körmönfont politikai, nemzeti vagy nemzetközi forgatókönyv nem vezet el oda, hogy a szavak helyett újra a fegyverek hangja legyen az uralkodó.

Talán csak megtanulták már a politikusok és hadvezérek, hogy a vadászgépeknek lehet térkép a táj, de az ott lakóknak otthon. És annak is kell maradnia, bármilyen nyelven ejtik ki ezt a szót.