Nem is számított már igazi szenzációnak, hogy a győri kézlabdás lányok ismét elhódították a legértékesebb európai serleget. Ünnepelt ugyan a magyar sajtó, de már nem a tavalyi hévvel. Mintha ez lett volna a minimum elvárható tőlük...

Pedig nem. A sporttörténet is azt bizonyítja, hogy nehezebb megtartani egy BL-címet, mint meghódítani. A női kézilabda történetben a Győr a negyedik ilyen szerencsés csapat. Az idei győzelmet az új szisztéma, a Final Four rendszer is nehezítette, hiszen két nap alatt két tétmeccset kellett végigjátszani és megnyerni a visszavágás és korrigálás lehetősége nélkül, ami nem akármilyen fizikai, de főképp lelki erőpróba. A győri lányokat kétségtelenül segítette ebben a hazai pálya, a frenetikus hangulat, ami az ellenfél számára egy zöld pokol lehetett, de ugyanakkor nyomasztotta is az elvárás, az, hogy tőlük címvédőként, hazaiként csakis a győzelem az elfogadott. Bizony sok csapatot küld padlóra ez a teher, igazi profinak kell lenni ahhoz, hogy ez az elvárás ne váljon gátló tényezővé. A Győri ETO viszont „vérprofi”, nemcsak tagjai kézilabdatudása emelkedik az élmezőny fölé, hanem a csapatszellem is, amely ezt a soknemzetiségű világválogatottnak tekinthető klubot jellemzi. És ez az amiről tulajdonképpen írni akarok.

A sport globalizációja kapcsán ugyebár állandó vitatéma, hogy mennyire tekinthető sportnak még az élsport, amelyben egyre inkább a pénz a döntő tényező, hiszen eredmény már csak ott van, ahol pénz is van világsztárok összevásárlására. De még inkább vitatéma az, hogy mennyire tekinthető magyarnak, angolnak, spanyolnak... az a magyar, angol, spanyol… csapat, amelyben hovatovább az adott országból egyetlen játékos sem kap helyet. Lehet-e magunkénak érezni, magyarként, románként, franciaként … szurkolni nekik, mint mieinknek?

Bizonyára sokaknak édesebb lenne a győzelem, ha azt kizárólag nemzettársai érték volna el. De van az éremnek egy másik oldala is. Ezeket a meccseket csak a realitásokhoz igazodva lehet megnyerni. A realitás pedig az, hogy a Győr mögött is ott van a nemzetközi tőke, a német Audi a főszponzor, ami nélkül a csapat ma nem állhatna Európa kézilabdájának a trónján. Ám ha valaki úgy érzi, hogy savanyú a szőlő, vagy a magyar narancs, gondoljon arra, hogy ugyanez a tőke állhatott volna más csapat mögé is, lehetne az Audi a Lipcse vagy más német élcsapat főszponzora is. Gondoljon arra, hogy a magyar kézilabda NB I, többek között a Győr nemzetközi sikereinek, erejének köszönhetően nőtte ki magát mára a világ legerősebb női bajnokságává, pedig nem is olyan nagyon rég, még a dán, majd a norvég számított annak.

Célország lett Magyarország, ahonnan nem elmennek a tehetségek, játékosok és edzők egyaránt, hanem szívesen jönnek más nemzet lányai-fiai, akár a középmezőnybe is, annyira, hogy ma már a magyar női kézilabda-bajnokságban szerepelni ugyanolyan rangot jelent mint a fociban a spanyol bajnokság játékosának lenni.

És ez nemcsak Magyarország imidzsének tesz jót, hanem a magyar kézilabdának is, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erősségű bajnokságban edződik az utánpótlás. A mostani Final Fourban is azt láthattuk, hogy míg néhány éve alig volt Görbiczen kívül magyar játékos a kezdő csapatban, ma már bizony gyönyörű teljesítményt nyújtó alapjátékosokká váltak, köztük tizennyolc éves magyar lányok is. Előbb-utóbb a válogatott teljesítményén is meg fog látszani, hogy Bl-ben edzett, tétmeccsekhez és szuper győzelmekhez szokott játékosok állnak pályára. Mert Görbicz hiába utolérhetetlen, ahogy a román szaksajtóban olvastam, már-már nem is játékos, hanem varázsló, csapatgyőzelemhez csapat kell, egyedül nem tud csodát tenni.

Bár nem vagyok híve annak, hogy egy élcsapat csupa légiósból álljon, azt soha nem tudtam kifogásolni, hogy legyenek légiósok. A sportról azt mondják, hogy közelíti a nemzeteket, segíti a faji-etnikai előítéletek legyőzését, s a magyar kézilabda, a Győr sikertörténete ezt fényesen igazolja.

Eszembe jut az a kép, amikor a brazil Amorim és a montenegrói Bulatovics meghatottan motyogja a magyar himnuszt, és elevenen él bennem a szeretetnek az a megnyilvánulása, ami az immár a Vardar Szopjéban játszó volt győri játékosokat fogadta a Puskás Arénában. Lekics, Radicsevics és Djokics minden labdaérintésének nemcsak akkor örült a magyar közönség, amikor a Buducnosttal vívták az elődöntőt, hanem a számunkra semleges dánokkal szemben is végig maguk mögött tudhatták a magyar közönség támogatását. Vagy az, amikor a norvég Löke és Lunde, a spanyol tréner, Martin minden magyar tudását latbevetve magyarul örült, pacsizott a közönséggel. És emlékszem arra is, amikor néhány éve a győri szurkolók petícióban kérték a két román lány, Bradeanu és Spiridon szerződésének meghosszabbítását, legyűrve minden előítéletet, amit a történelem oltott belénk.

Persze, hogy egy-egy idegen, más nyelvű, más bőrszínű sportoló elfogadásával még nem hal ki a rasszizmus vagy az idegengyűlölet, de az, hogy – még ha kivételszerűen is – képesek vagyunk elfogadni, „sajátunkként” megszeretni másokat, akár a köztudatban ősellenségnek számító nemzetek tagjait, máris több, mint amit a politikai vagy a jogvédő szervezetek elértek ilyen téren.

És nem utolsósorban, a mieinket is megszeretik, szurkolótáboruk alakul világszerte, főképp értelemszerűen azokban az országokban, ahonnan a csapat(ok) légiósai jönnek. Akik meg magyar színekben játszva élték meg életük nagy győzelmeit, biztos, hogy unokáiknak is szeretettel fognak mesélni arról az országról, amelyben ez megadatott nekik.