Néhány megjegyzést fűznék Ambrus Attila gondolatébresztő tegnapi jegyzetéhez. (Elmélyülni akarók számára a Freedom House részletes jelentése itt olvasható.)

Ambrus áttekintését a sajtószabadság világállapotáról korrektnek tartom, külön érdeme, hogy kitér a mi erdélyi sajtónkra és szakmai szervezetünkre, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületére. Úgy gondolom azonban, hogy lehetett volna utalni, sommásan legalább, a magyarországi sajtóra is. Elvégre immár nem csak a fogyasztói vagyunk a legszélesebben értelmezett odaáti médiának, hanem igazi szavazók lettünk, ugyebár.

Nos, a magyar(országi) sajtó ugyanúgy csak részben szabad, mint a román(iai) – érdemes lenne elemezni a hasonlóságokat és az eltéréseket –, pontosabban mindkettőt a „részben szabad” kategóriába sorolták a Freedom House elemzői. Annál pedig, hogy a román (Botswanával) a 84., a magyar pedig (Kelet-Timorral) a 71. a sorrendben, sokkal fontosabb és tragikusabb, hogy Magyarország az utóbbi négy-öt évben – egészen pontosan a „fülkeforradalom” óta – (Mali és Guinea Bissau társaságában, mínusz 12 ponttal) az „élbolyába” került azoknak az országoknak, ahol a sajtó helyzete a legtöbbet romlott. (Az idén közzétett adatok a 2013-as évre vonatkoznak.)

Igen, a magyar sajtó öt éve még szabad volt, most már nem az, illetve csak részben az. Nem vigasztalhat, hogy a média helyzete világviszonylatban lezüllött, Észak-Amerikában feltűnően, hogy például Olaszország is a „részben” csoportba tartozik, hogy a vizsgált 197 országból csak 63-ban szabad a sajtó (1-30 pontszám között), 68-ban részben szabad (30-60 pontszám között), és 66-ban nem szabad (60 pont fölött); hogy – ami igazán tragikus – a világ lakosságának csak 14 százaléka él olyan országban, ahol a jelentés szerint szabad a sajtó, részben szabadban 42 százalék, nem szabad sajtójú országban pedig az összlakosság 44 százaléka. Nem vigasztalhat mindez meg az egyéb statisztikai adatok, mert a magyar sajtó világhíresen szabad volt, maga volt a szabadság mindenféle kategorizálás nélkül, rá esküdött első követelésében a mi legszebb forradalmunk, most pedig legfőbb értékétől megfosztva, leginkább közöny és gyávaság kíséri a hazában. Ez jobban érdekel és jobban fáj, mint a román média hülyesége, polarizáltsága, manipuláltsága és manipulációi.

A magyar sajtóra rátelepedett az állampárt, a magyar sajtót a legutóbbi kampányban EBESZ-megfigyelők szerint is jogtalan előny szerzésére használta fel a jobboldal.

Tudjuk, kezdettől fogva milyen médiairányítást erőszakolt ki az átfogó „unortodox reform” keretében a Fidesz-KNDP egy borzasztó törvénnyel, amely ellen felháborítóan kevesen tüntettünk; a MÚRE is hallgatott, és valószínűleg hallgatott volna alulírott kivételével minden eddigi elnöke alatt – de legalább utána a legbuzgóbb hívek megszégyenültek, hiszen néhány durvább előírást, amelyet ők szent hévvel és kevésbé szent gyalázkodással védtek, nemzetközi nyomásra maguk a törvényhozók változtattak meg. (Összevetésként: a sokat szidott Horn Gyula miniszterelnöksége idején – amikor a parlamenti többség reálisan közel háromnegyedes volt! – a médiát példásan arányos képviseleti összetételű testület irányította, nem mint most, amikor a Fidesz-vezetés százszázalékos, „kilencből kilenc”.)

Ezekről nem először írok, de íme egy aktuális példa. Az europai parlamenti választások kapcsán az Európai Bizottság elnökjelöltjeinek első nyilvános vitáján a liberális Guy Verhofstadt azt mondta: “És ott van Orbán úr, aki öt percenként megváltoztatja az alkotmányt, amikor újra akarja választatni magát". Ezt a mondatot nem az orbáni médiapolitikáról alkotott újabb véleményként idézem, hanem azért, mert az Euronews európai hírcsatorna egyenes adásában, a Youtube-on magyarul nem hangzott el: a tolmács egyszerűen nem fordította le. Mellékes, hogy elaludt, vagy beijedt (az ügy különben „tisztázódott”, a csatorna azzal mentegetőzött, hogy a fordító nem az ő munkatársa volt, többé nem foglalkoztatják), az eset mindenképpen tünetértékű. Ugyanúgy, mint a tévéképből kioperált fej, az ellenzék tüntetéséről „ a helyszín eltévesztése” miatt elmaradt tévétudósítás és hasonló huncutságok.

Persze az ilyen eseteknél súlyosabb a média teljes egyoldalúsága, és még problémásabb, (a)hogy a miniszterelnök és körének egy része mellőzi a sajtónyilvánosságot (nem ad interjút, nem ismertet kormányprogramot, nem vesz részt tévévitákon a választások előtt), a legszomorúbb mégis az, hogy a választók mindezeket nem is igénylik, a sajtó függetlenségének, általában a demokráciának és a jogállamiságnak a megcsúfolásai ellenére megszavazzák az autoriter hajlamú vezetőket.

S ha mindez nem valamiféle meggyőződésből, hanem közönyből fakad – az a legszomorúbb. Mert akkor, és úgy látszik ez a helyzet, nem csak a romániai, hanem a magyarországi helyzetre is érvényes Ambrus Attila látlelete: „Legtöbben a médiafogyasztók közül – akik még maradtak – megvonják a vállukat: hát aztán? Hiszen mindenki megtalálja a maga sajtóját, amely ugyanazt vallja, amit ő is. Az ellenkező véleményre nincs szükség! Árnyalt elemzésre, megismerésre igény még annyi sem. Aki mást gondol, fikarcnyival is mást, az: ellenség, akinek érveit nem cáfolni kell, hanem ő magát megsemmisíteni.”

Így lesz, ez következik. És a hatalompárti sajtó erről is hallgatni fog, vagy idilli, „pozitív” beszámolókat közöl. Mindinkább újbeszélül.