Ambrus Attila: Mint Botswanában?

Szinte csak mínuszos hírként közölte a legtöbb lap: a washingtoni civilszervezet, a Freedom House Freedom of the Press 2014 címmel kiadott jelentése szerint Románia a 84. a sajtószabadság világranglistáján. (Mint Botswana.) Olyan körülmények közepette, amikor a globális sajtószabadság is egy évtizede nem látott alacsony szintre esett vissza.

Jószerint csak az Active Watch hazai sajtófigyelő ügynökség igyekezett hangsúlyozni a jelentés súlyosságát. Figyelmeztettek, hogy erősödik Romániában a sajtóra nehezedő politikai nyomás. A média jelentős részét a tulajdonosok saját politikai és gazdasági érdekeik kiszolgálására, vagy az igazságszolgáltatás befolyásolására használják. A romániai sajtó egyre gyakrabban érdekcsoportok szócsöveként működik ahelyett, hogy tájékoztatási szerepét ellátná.

Legtöbben a médiafogyasztók közül – akik még maradtak – megvonják a vállukat: s aztán? Hiszen mindenki megtalálja a maga sajtóját, amely ugyanazt valja, amit ő is. Az ellenkező véleményre nincs szükség! Árnyalt elemzésre, megismerésre igény még annyi sem. Aki mást gondol, fikarcnyival is mást, az ellenség, akinek érveit nem cáfolni kell, hanem ő magát megsemmisíteni. Ahogyan Szabolcska Mihály gondolta a Karinthy paródiában: az ady endréket lehetőleg máma még.

Az újságjró szakma? Azt is sikerült mára összeugrasztani, szétfuttatni. Aki az önszabályzásról, az etikai alapelvekről mer említést tenni, azt vagy bolondnak, vagy lejárt szavatosságú entellektüelnek tekintik.

Amikor elvállaltam annak idején a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöki tisztségét – sok-sok vívódás után –, az késztetett erre a dobozolást, megbélyegzést kiváltó elhatározásra, hogy nem tudtam feldolgozni egy régi történetet. Nathan Benjamin Lévi esetét Sabbatai Sévivel. Láttam annak a veszélyét, hogy az eset romániai magyar közéletben, médiában is megismétlődik… Sabbatai 1648-ban, húszévesen fedte fel szmirnai társai előtt, hogy valójában csak benne bízhatnak, ő a megváltó. Az önjelölt messiás fellépése csodálatos volt. Egyébként mániás depresszióban szenvedett, ebben az állapotában arca vörösen lángolt, és olyan kifejezést öltött, amely Mózes arcát idézte és maga volt a Nap. Az álmessiás tanításainak igazolásához azonban szükség volt egy írástudóra is. Gázai Nathan Benjamin az Úr előfutárának, Éliásnak a szerepét osztotta maga magára, széles körben hirdette, hogy 1655. szeptember 5-én hangot hallott: „Mától fogva egy éven belül Sabbatai háború nélkül átveszi az uralkodást a török császártól, majd az Őáltala zengett himnuszok hatalmával uralkodni fog minden népeken és végső során eljön a feltámadás napja”. Sabbatait azonban a szultán elfogatta, és az álmessiás, hogy életét mentse, muzulmán hitre tért. Ez számos hívét kiábrándította, de nem Nathan Benjamint is, aki a fogadalomszegő messiás rejtélyével kapcsolatban meglepő megoldással állt elő. Megmagyarázta, hogy Sabbatai egyáltalán nem volt áruló és hitelhagyása valójában küldetésének szükségszerű velejárója volt, csak így tudott hatni a Szentlélekre a muzulmánok között...

A „hit megerősítése hitelhagyás által” tézis számos embert meggyőzött és megtartott Sabbatai híveinek körében. A sabbatiánus mozgalom az álmessiás halála után még másfél évszázadig virágzott.

Lám, mennyit árthat egy írástudó, aki oly mértékben kerül egy eszme, egy személy bűvkörébe, hogy nem csupán igazolja, hanem törvényesíti is annak erkölcstelen és a társadalomra káros nézeteit, tévhiteit. Ennek a veszélyére kívántam felhívni újságíró kollégáim figyelmét. Arra, hogy az értelmiség felelőssége ma rendkívüli. Jeleznie kell a társadalom tagjainak a veszélyt, hogy a civilizációba visszatért a dzsungel! Le kell számolnia ugyanakkor azokkal a téveszmékkel, hogy a demokrácia alapjaként elfogadott többség ösztönösen mindig az igazat és a helyeset hordozza, eredendően képes kiszűrni, félreállítani a kizárólag csak önös hatalmi és gazdasági érdekeit követőket. MÚRE-elnökként a magyar sajtófogyasztókat is igyekeztem megszólítani, elmondani, hogyan ismerhetik fel a veszélyes médiacápákat, a mai Nathan Benjamin Léviket.

Hogy mennyire sikerült? A jelek szerint nem túl jól.

Azóta az újságírók, újságolvasók rendelkezésére áll egy könnyen használható fórum. Az internet. (Technikailag könnyen kezelhető, mert ami az etikai kérdéseket illeti, hát azoktól ugyancsak terhelt a közösségi média.) Ám itt sem bontakozik ki, egy héttel az FH és az AW jelentés után sem vita a sajtószabadságról. Noha elengedhetetlen, hogy a sajtó újra és újra kérdőjelezze meg önmaga szabadságát. Ugyanis csak az önmaga tevékenységét állandóan elemző, önkritikával illető, problémákat felismerő, bevalló és megoldásokat kereső média lehet valamelyest befolyásos és szabad.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tagjainak – akik egyre kevesebben lesznek, ahogyan egyre kevesebb a komoly és színvonalas erdélyi magyar lap – sohasem volt, és ma sem evidencia a sajtó szabadsága. Csak elérhető és fenntartható lehetőség.

Azt hiszem, ha nincs a MÚRE, a politikum könnyebben bedarálta volna az újságírókat. Kialakultak volna a szekértáborok az erdélyi politikai és közéletben is, mint ahogyan Magyarországon kialakultak. A magyarországi sajtóval ellentétben az erdélyi sajtó a társadalmi, politikai párbeszéd szorgalmazója volt mindvégig. A MÚRE szorgalmazta, és szorgalmazza a közérdekű sajtó támogatását, a szakmai-etikai elvek érvényesülését.

Tudom, hogy sokak szerint a MÚRE – amely e hét végén ismét a sajtószabadság kérdéséről tanácskozik, a nyomtatott és a sugárzott közszolgálati sajtó esélyeit latolgatja – csak gittegylet. Ám a gitt rágása is csak a kívülállóknak volt haszontalan tevékenység, a Pál utcai fiúknak korántsem az, és ha ma választani kellene, szinte mindenki inkább gittet rágna Bokáéknál, mintsem hogy vörösinges legyen… 

Kimaradt?