Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”

A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.

A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.

Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.

Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.

A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.

2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.