A Kaukázusi Emirátus vezetője, Doku Umarov meghalt – most igazán, vagy inkább ismét, mert az úriember élet-híreinek szenzációival csak halálhíreinek szenzációi vetekedtek. Az észak-kaukázusi dzsihádista szervezetek összhangban jelentették be: új vezetőjük, az Emírség kádija, Abu Muhammad (Aliaskhab Kebekov). A régió négy nagy emírje választotta Umarov helyére ezt a sária törvényszakértőt, így Csecsenföld, Dagesztán, Ingusétia, és Kabard-Balkárföld, valamint a Karacsáj alkotta vilajetek egy hullámhosszon vannak.

Az első, amit minden kezdő emírtől el lehet várni, hogy felülírja az előző vezetők által terrorizmussal képviselt helyi érdekek és emberi értékek jogvédelmének ideológiáját, javítani igyekszik azon, hogy a moszkvai robbantások után tilos lett az orosz területek terrorizálása, majd a Szocsi olimpia előtti hetekben viccet űzve saját magukból, újból a terror éráját hirdették meg. Ennek kimondottan jó hatása lenne a régió muzulmán lakosait most Ukrajna miatt sokszorozott gyanúval figyelő orosz kémelhárításra, mert különben további teret kapnának azok az etnikai-állampolitikai programok, amelyek szerint a kérdéses vidékeken már belbiztonsági okokból is egyre homogénebb orosz populációra van szükség.

Abu Muhammad ezen felül még avar eredetű is, az Emirátus vezetői pedig jobbára a csecsen-etnikumhoz tartoztak, ez nem kimondottan szól az új emír hosszan tartó uralkodása mellett – ezért is eltérés lehet a többi emír döntése és a Szíriában harcoló (és mindeddig természetesen Umarovot követő) egységek valószínűsíthető ellentétes vonalkövetése között. Emiatt az Észak-Kaukázusból Aszád ellen harcolni indult, majd az ottani, végül egymásnak eső ellenzéki egységek közé került csecsenek haza fognak indulni, különösen, ha figyelembe vesszük egy otthoni törésvonal szívóerejét is.

A Kreml rémálmai közé tartozik az, ha a baráti Szíriában a rezsim ellen harcoló oroszföldi etnikumok cseppet sem oroszpárti harcosai hazaindulnak otthon problémázni, miután ezeknek a harcedzett embereknek a szír csatatéren való tartására már nem elég garancia a rezsim politikai és fegyveres támogatása. Ha Kebekovnak, az új vezetőnek nem sikerül otthon megszereznie a csecsenek egyértelmű támogatását és így elérnie hatalma megszilárdítását, nem csak a saját ügye kérdőjeleződik meg, hanem a szír-front délibábos jövője is. S ami ennél is fontosabb: amennyiben Kebekovnak nem sikerül – legalább a megerősödéséig – közelednie az oroszok felé, csak erősíti a médiahadjáratot, amely az ukrán válság második hónapjától már azt szajkózta (bizonyítékokat azóta sem felmutatva), hogy az észak-kaukázusi kiképzők kiszolgálták a forradalmi Kijevet, s hogy a felkelőket csecsen háborús veteránok tanították fegyverforgatásra. Ez pedig ismét a Kaukázus moszkvai revolverezését szolgálja.

Szűkítve és összefoglalva: a krími és általában az ukrán krízis nem csak Moszkva és a Nyugat egyensúlyától függ, hanem azt nagy mértékben meghatározza Moszkva iszlámpolitikája is.