Nem Babitsra emlékezem, csak adódott a cím. A hasonlóság csupán abban áll, hogy én sem a győztest énekelem, nem is a „nép-gépet, a vak hőst”, s bár kísértést érzek a további idézgetésre, nem teszem, mert a költő nyilvánvalóan másra gondolt, mint amire ezekben a napokban akaratlanul is sokan asszociálunk e gyönyörű vers sorai kapcsán.

Budapestet néhány nappal a parlamenti választások után máris nem az egetrengető győzelem vagy a megalázó vereség tartja lázban, hanem egy ígéret rejtélye. A régi-új miniszterelnök ugyanis a kampányban még írásban vállalta, hogy Húsvét után leül a magyarországi zsidóság képviselőivel a német megszállás áldozatainak gigantikus (giccses) emlékműve kapcsán tárgyalni. A nagy győzelmi mámorban azonban kimehetett a fejéből a vállalás, mert azt ugyebár nem feltételezhetjük, hogy hazudtak reggel, éjjel meg este? (Köztudott, hogy ilyesmit csak a balliberális oldal csinál.) A vezér megfeledkezhetett az ígéretről, mert az urnazárás után alig negyvennyolc órával, az éj leple alatt, emberei nekifogtak a magyar állampolgárok egy csoportját bántó, a magyar történelmet meghamisító, a saját felelősséget relativizáló-kimagyarázó emlékmű felépítéséhez.

Miért? - ez a leggyakoribb kérdés, ami azóta elhangzik. Orbánnak most már tényleg nincs szüksége bizonyításra, a harcot megvívta, az újabb csatát megnyerte. Miért hívja ki maga ellen ennyire otrombán újra a nagyvilág és Budapest egy részének haragját? Csak? Csak azért, mert megteheti? Bár Orbán Viktortól ez a fajta csakazértis egyáltalán nem idegen, azt hiszem, hogy ő ennél sokkal jobb, ravaszabb és igenis előrelátóbb, lépésről-lépésre tudatosan építkező politikus. Hadvezér, ha úgy tetszik. Olyan vezető, aki nem hoz meggondolatlan döntéseket.

Ha megnézzük Budapest és az ország választási térképét, azt láthatjuk, hogy az őszi önkormányzati választásokon két veszély is fenyegeti a narancsos uralmat. Vidéken a narancs mögött vészes közelségben nyomul a barna, Budapesten pedig a vörös és barna egyaránt. A jelenlegi erőviszonyok alapján Budapest elveszhet a Jobbik támogatása nélkül; vidéken, most már Nyugat-Magyarországon is egyre többen sodródnak a radikálisok táborába. Ez a gesztus, mármint a szobor csakazértis felállítása, vélhetően nekik szól, azoknak, akik egy ilyen fenegyerekes húzással – s főképp annak üzenetével – még visszacsábíthatók a kormánypárt mögé. És természetesen a Jobbiknak, amely ha önálló főpolgármester jelöltet indít, kérdésessé teszi Budapest megtartását a Fidesz számára.

Balliberális berkekben sokan abban reménykednek, hogy ezúttal csúnya öngólt rúgott a vezér. Én nem hiszem. Az elmúlt években is voltak csúnya húzások meg nagy ellenzéki felbuzdulások, de mind-mind tiszavirágéletűnek bizonyultak. A választási harci kedv lassan lecseng, a népek belenyugszanak Orbán újabb négy évébe, szépen hazamennek, hagyva csapot-papot, kordont és szobrot. Mert ezt a tiltakozást talán csak a kisebbséggel való őszinte szolidarizálás tarthatná életben s akadályozhatná meg, hogy e szimbolikus értékű, önigazoló és önfelmentő szobor köztérre kerüljön. De ilyen nincs Magyarországon, a kisebbség csak akkor és addig érdekes, míg valamely politikai erő ellen vagy mellett lehet használni. Tudom, hogy nagyon sarkosan hangzik ez az „ilyen nincs”. Általánosító megállapítás, mert általánosságban is értem, hiszen nyilvánvaló, hogy fehér hollók itt is vannak, de attól tény, hogy a magyar társadalmat mint olyant nem jellemzi a kisebbségi problematika iránti érzékenység. Sajnos azt kell mondanunk, hogy még a kordonbontók jó részét is inkább az Orbán-ellenesség, mintsem a zsidósággal való együttérzés hajtja a Szabadság térre.

A szoborról fennebb már leírtam, hogy giccses, önigazoló, önfelmentő. Azt most írom le, hogy történelemhamisító is, és éppen e történelemhamisítás által válik önigazolóvá. Meggyőződésem, hogy egy nép akkor képes jövőt építeni, ha őszintén szembenéz a múltjával, s tanul annak hibáiból. Nekünk ez nem nagyon megy, s most már kormányzati színtre emelkedett az önigazolás, hiszen ez a szobor kiemelt jelentőségű nemzeti beruházás lett. Trianon kapcsán sem beszélünk arról, hogy miért is lett a magyar nép a béketárgyalások nagy vesztese, miért is büntettek bennünket ilyen nagyon és ennyire igazságtalanul.

A „német megszállás” áldozatainak nevezni a több százezer magyar zsidót: kegyeletsértés. Volt nekünk elsőként a világon zsidótörvényünk, három is, virágzott a munkaszolgálatos rendszer jóval a megszállás előtt is. A megszállás ellenállás nélkül történt, egy-két szórványos lövöldözést leszámítva az időben nem értesített katonák részéről. Sem politikai, sem lakossági ellenállás nem volt, egy kormánycsere volt az egész. Horthy a helyén maradt, s a deportálást egy mintegy harminc fős német különítmény alá dolgozva végezte tiltakozás nélkül a magyar államaparátus.

Magyarország német megszállása kapcsán nem véletlenül idézik a történészek is Weichs vezértábornagy híressé vált kijelentését, miszerint Magyarország megszállása harc nélkül huszonnégy, harc esetén tizenkét órát fog igénybe venni, mert akkor legalább nem kell végig hallgatni az üdvözlő beszédeket. Hadtörténeti források szerint az 1944 március 19-i német megszállás áldozatainak pontos száma: a német áldozatok nem haladták meg az ötven főt, míg a magyar honvédelem kevesebb mint tíz személyt veszített.

Ezért hazug ez a szobor, ezért olyan, mintha Szárazajtán emlékművet állítanának a szovjet megszállás áldozatainak, végül is a Maniu gárda a szovjet csapatok nyomában – amikor ők már továbbálltak – vonult be... Így, a Budapesten alkalmazott logikával, az általuk lefejezett székelyek akár a szovjet megszállás áldozatainak is tekinthetők.