Tegnap megnéztem magamnak az új metrót. A négyest. A zöldet. Hümmögtem, tátottam a szám, mint egy gyerek. Mindig lenyűgöz az új, a tiszta, a rendezett. És a metró gödreit, munkaterületeit egy ideje már kerülgetjük, szóval jó volt, hogy valami újra szerves része a városnak.

S ha már ott voltam, megnéztem a Fővám teret is, az egyetem rendbe hozott oldalát, a parti sétányt. És akkor igen, néztem egy kicsit a Dunát, a túlpartot, a hidakat. Még mindig megfog és elvarázsol ez a város, innen tudom, hogy nem vagyok még pesti. Még túlságosan rajongok, még nem nézek csak a lábam elé, hosszan elnézek egy kandelábert, szobrot, valamilyen épület erkélyét. Még nem tompultak el a részletek. Még a várost látom, nem csupán a teret, ahol át kell vágni reggelente. Néha azért örülnék a halhatatlanságnak és fogadnám el az ördög ajánlatát, hogy lássam egy város változását az időben, a századokban, amint újra és újra átöltözik, ahogy egy nő a randevú előtt, terjeszkedik vagy épp pusztul. Mert néha úgy érzem, hogy amit egy emberöltő alatt megmutat magából az csupán egy pillanatkép.

Most sok dolgom van, de ilyenkor választás előtt ez már csak így szokott lenni. A Bálnát már láttam, körbejártam, benéztem, az emeletén az óriás Budapest makettet is. A cet még félig üres, még csak keresi a helyét, de már így is impozáns, főként este, a felújított közraktárak közé szorítva. Örültem, hogy a Ferenciek teréről eltűnt a rusnya alagút. A tér megint olyan, mintha nem autóknak, hanem embereknek készült volna. De még kíváncsi vagyok a Baross térre, a Keleti előtt, a Kossuth térre az Országház előtt és a félig kész, de már átadott Várbazárra, amely hosszú évekig pusztult csöndes magányában. Még nem tudni, mi lesz ott, milyen funkcióval bír majd a felújított rész, hogyan épül vissza a város szövetébe, de már az is jó, hogy nem az enyészet vihog a sarokban.

És persze igyekszem séta közben nem gondolni a politikára, hogy az én jóleső érzésem előre kiszámított, ezzel kalkuláltak, hogy burkoltan vagy nyíltan kiszolgálják vagy épp alakítják az ízlésemet. A politika mindig nyomot akar hagyni, akár a régi fáraók, aztán feldúltan veszi észre, hogy az időnek valahogy kevésbé áll ellen ez a nagy akarás. Én még emlékszem a funáros Kolozsvár trikolór szemeteseire és padjaira, a Babszem Jankónak becézett Avram Iancu szoborra, na ezen valószínűleg az unokáim is röhögnek majd, viszont pontosan leírja majd az egykori polgármester és az általa igazgatott város viszonyát. Pöttöm emberke egy nagy semmin kardját szorongatja. A politika néha akkor a legőszintébb, amikor azt hiszi, fenségeset, monumentálisat alkotott. És még meg is koszorúzza, fölpántlikázza a maga freudiánus önvallomását.

De a város mégis úgy építkezik, hogy a lenyomatok egymásra rakódnak, kiegészítik vagy épp semlegesítik egymást. Nem tudom, hogy ebből a mostani acsarkodásból, ízlésháborúból mit őriz majd meg Budapest, mi előtt fintorog vagy csettintget az utókor. Az új Nemzeti habosságán vagy az 56-os emlékmű fémtüskéin, mi lesz majd árulkodó. Ezen kuncog, azt lebontja, amazt megőrzi, felújítja, immár a maga ízlése szerint. Amikor már Orbán is csak egy kanyargós utca lesz, valahol. Gyurcsány inkább csak köz.

Engem egyelőre a séta köt le. A Duna hullámai. Sok dinnyehéjat kisodor a partra, sokat pedig elúsztat, ki tudja, merre. Nézem a pillanatfelvételt, és megpróbálom öröknek látni, de tudom, milyen nevetséges a próbálkozásom. Semmi sem örök, csak a változás, ahogy egy könyvespolcon is  folyton keresik a helyüket a könyvek.

Nézem, csodálom, és tudom, hogy még nem vagyok pesti. Talán nem is leszek már. Jó ide megérkezni, bárhonnan a világból, de csak Kolozsváron érzem azt, igaz, egyre halványabban, hogy be tudok látni a kövek mögé. Történeteket látok, mondatokat, egy önmagát író regényt. Hömpölyög, vonzza magához a szavakat. Itt viszont idegen hangot hallok, más valaki mondja a történetet. Csak néha szúrhatok közbe egy-egy jelzőt, amit majd úgyis kihúz a szigorú és szűkszavú szerkesztő.