Hetek óta a szomszédos román falvak lakosai járják a közéjük ékelt kis magyar települést az észak-nyugati végeken, és eladó földek után érdeklődnek. Bármilyen terület megvesznek, legyen az köves, mocsaras, bokros, majd ők rendbeteszik, csak egyszer legyen a nevükön! A mérnöki diplomával rendelkező, legtekintélyesebb helyi gazda, aki már száz hektárnál nagyobb területet összevásárolt, jórészt azért, hogy ne menjen idegen kézbe, így füstölög: „Sokan nem értik, miről van szó, mert a földek visszaadása óta nem volt ilyen érdeklődés mifelénk. Sőt az elmúlt években annyira lanyhult a kereslet, hogy a szomszéd falvakból a korábban vásárolt parcellákat páran eladták az ittenieknek. Most más a nóta, nem annyira gazdasági, mint politikai! A politika jól beletrafált a föld-ügyekbe is. Az ember csak áll és bámul: hogy mondhat olyat egy magyar diplomata, hogy kormánya felvásárolja egy szomszédos ország eladó földjeit?

Ennek a szófosásnak a hatása most bennünket is elért, mert mondják, a pópa már a templomban is arról beszél, hogy „ungurii iarăşi vor pământ românesc”! Nem győzöm mondani az embereknek, hogy azért se adják el, bármennyit ígérnek érte! Mert ha már csak a házuk marad, vehetik a hátukra, s irány a nagyvilág!” Tenném, de teszem is hozzá: aztán majd a jövő magyar krónikásai megírják, hogy a románok innen is, onnan kitúrtak bennünket, elvették földjeinket, elnéptelenítették falvainkat... De az okokról alig szólnak, vagy elkendőzik azokat. Azt meg pláne, hogy azért nem egyszer törvényes eszközökkel vették el, sőt mi kínáltuk fel nekik!

Saját felelősségünkről nem szokás beszélni. Melléfogásaink beismerése meg pláne nem tartozik a magyar erények közé. Mióta a pesti „nemzeti” kormány a közbeszéd és már-már a kötelező közsiránkozás témájává tette Trianont, ami ugye elvitte minden magyar boldogságát (ezért megy többszázezer fiatal magyar diplomás nyugatra, hátha ott angol, német vagy holland néven mégis rátalál), több írást is olvastam a „nemzet ügyvédjéről”, gróf Apponyi Albertről, aki hatalmas tudásával és szónoki tehetségével állítólag bámulatba ejtette a Trianonban felettünk ítélkező urakat. Hogy ezek az urak mégsem hatódtak meg olyan nagyon, az általam olvasott négy-öt cikk, tanulmány közül csak egy merte kimondani, hogy erről nem kis részben maga Apponyi személye tehet. Ugyanis vallás- és művelődési miniszterként ő volt annak a magyar nyelvvédő törvénynek a megalkotója, amit a kisebbségek olyannyira sérelmeztek, s a románok, szerbek, szlovákok olyan élesen bíráltak Trianonban is. Nem inkább egy olyan magyar politikust kellett volna oda küldeni (voltak ilyenek, ha nem is Széchenyi tekintélyével rokoníthatók), akinek a személyisége nem kelt ennyi ellenszenvet?

Még egy példa felelősségünk elhallgatásával kapcsolatban. Szilágyi Aladár, az Erdélyi Riport munkatársa a lap egyik utóbbi számában interjút készített Vida Gábor marosvásárhelyi íróval annak okán, hogy egy nagy lélegzetű, több évi kutatómunkát igénylő Erdély-regénnyel jelentkezett, az első világháború és Trianon időszakából. Egyik fontos megállapítása: ”Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt, attól tartok nem volt rá szükségünk”. Az indokok közt olyan nyomós érvek szerepelnek, mint az, hogy a román csapatok 1906. évi betörése után sem történik semmi Erdély védelmére. Nem épülnek erődök, védőművek, mintha csak egy kis játék lett volna.” 1918-ban a románok megint bejönnek, megint elcsodálkozunk. Átlépik a demarkációs vonalat, halatlan. Vix ezredessel levelezgetünk, senkinek nincs egy ép ötlete. Nem állítunk katonaságot, tüzérséget, nem állítjuk meg a benyomulókat, hogy aztán az adott helyzetben az Antant mondjon, ami akar. A román hadvezetés sokáig el sem hiszi, hogy nincs komoly ellenállás”. Ma sem értjük, miért nem csináltunk semmit!

De azóta mennyi mindent csinálunk! Szüntelenül szidjuk az Antantot, a franciákat, a gonosz Nyugatot, a területéhes román, szlovák, szerb nacionalistákat. Közben elmarad a szembenézés, a leszámolás saját hibáinkkal, mulasztásainkkal. Persze az sokkal nehezebb.