Krebsz János: A haza nem eladó

Ezt bizony minden magyar ember így gondolja.

Most egy mozgalom és egyben párt vette fel ezt az alapigazságot névként, amely előbukkant a választásokra. A Haza Nem Eladó Mozgalom és Párt. Majdnem olyan jól hangzik, mint a Magyar Ébredés, Igazság, Élet, Jövő, Föld – és nem írom ide, milyen konstruktív ötletei vannak némely kamu- és megélhetési pártoknak. A Haza Nem Eladó Mozgalom és Párt eleddig a devizahitelesek megmentésével foglalkozott. Hogyan kapcsolódnak a szerencsétlenül járt devizahitelesek a konszenzusosnak nevezhető szlogenhez? Hazánk, házunk nem eladó!

Bizony nem! Csak éppen – mint a pórul jártak példája mutatja – hiteleket lehet rá fölvenni, jelzálogot rátenni, eladósodni a tulajdonnal a birtokunkban, és azután törleszteni erőn felül a végtelenig a kamatos visszafizetést. A haza nem eladó! Csak eladósítható, elzálogosítható, rablók kezére adható, idegen érdekeknek kiszolgáltatható. És itt már az ízlés válogat, hogy az IMF-hitel a haza-árulás vagy az atomerőműre fölvett. A pocakos vagy a hazudós?

Szóra sem lenne érdemes a százezrek sérelmét és érdekképviseletét felvállaló mozgalom, amely a választásokra sok más törpepárttal együtt megnyerte az országos listán indulás lehetőségét, ha nem hordozná önnön megjelenésében azt az összes zavart, ami felemás viszonyunkat jellemzi a megörökölt szent fogalmakhoz.

Amikor a magyar föld kerül szóba a parlamentben, akkor nagyon elvi módon masíroznak ki és be a pártok, mert hazaáruláshoz nem adják a nevüket. Moratóriumot meg hosszabbítást kérünk Brüsszeltől, miközben a fél Dunántúl már külföldi kézben van mindenféle törvényi tiltás ellenére zsebszerződésekkel. Vajon ki adta el? Bizonyára az idegenszívű magyar gazdák. Időnként hisztérikus sikolyok és rémhírkeltések szaladnak végig a pletykaszinten, hogy a hollandok, a kínaiak, az izraeliek föl akarják vásárolni Magyarországot, mert sokan vannak, elönti az övéket a tenger, tele vannak pénzzel. A haza nem eladó! Mutasson valaki egy átlagos állampolgárt, aki árulja a házát, földjét, lakását, és nem annak adja, aki többet fizet, még akkor is, ha nem magyar az illető.

A pártok gyorsan tanulnak. Na, jó, lassan. Icipicit gyorsabban, mint a választók. Most azt kell mondani, hogy talpramagyar, jobban/rosszabbul élünk, szabadságharcban vagyunk, nemeladó. Oszt jónapot!

A szent magyar rög, a térképen körülrajzolt terület, az egykori nagyság fölbuzdítja bennünk a Baradlay fiúk hazafiságát meg az Egri csillagok áldozatkészségét. És kissé csodálkozva nézzük az újabb nemzedékeket, akik unalmasnak, hosszadalmasnak és nehezen érthetőnek érzik az évszázados remekműveket, amelyekből generációk tanulták meg a haza fogalmát.

Kissé demagóg módon kérdezek. Nem járnának jobban a felnövekvő nemzedékek, ha gazdasági ismereteket tanítanánk, hogy ne adósodjanak el tudatlanul?

Mind ragaszkodunk jelszavakban a röghöz, a koronához, jelképekhez, és hatalmas adósságokat halmozunk fel, generációkra előre föléljük a jövendőt, elköltjük a hozományt. Zaciba csapjuk a családi ezüstöt, elkártyázzuk a csecsemő réklijét. De a haza nem eladó! Csak elmutyizható, kiszervezhető, külföldi bankszámlára menthető.

Szívesen olvasnánk egy olyan (akár) választási programot, amely nem a magyar földet védi meg, hanem a rajta élőknek ajánl valami védhetőt. Úgy tűnik, erre még várnunk kell. 

Kimaradt?