Aligha van magyar ember, aki ne azonosulna az 1848-as szabadságharc eszméivel és eszményeivel. Aki ne tudná a Talpra magyart, és legalább ne hallott volna a Mit kíván a magyar nemzet tizenkét pontjáról. Ha másképp nem, az utóbbi évek március 15-i ünnepségeinek ezernyi beszédéből megmaradhatott a felületesebb emlékezetben is, hogy az első pont – mondhatni az akkori legsürgetőbb követelés – a sajtó szabadságáról szólt. Emígyen: „Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.” A kiáltvány utolsó mondata pedig, a tizenkét politikai követelés után az 1789-es francia forradalom jelszava: Egyenlőség, testvériség, szabadság!”

Eltelt százhatvanhat év az első modern magyar forradalom óta, idén lesz százhatvanöt éve a leverésének is – és van min töprengenünk. Mint minden a világon, azok a lelkes idők, körülmények, álmok és alakok nem voltak mentesek ellentmondásoktól, vívódásoktól.

Ahogy megláttam, azonnal megválaszoltam az egyik hírportál ihletett március 15-i „tesztjétnek” – Melyik 48-as forradalmár vagy? – kérdéseit. A lehető legőszintébben és persze utókorilag tájékozottabban válaszolva az jött ki, hogy gondolkodásom és valóságértelmezésem, „szellemiségem” az Eötvös Józseféhez áll a legközelebb. Megkönnyebbültem! Petőfi lángoló költői lelkesedése akkor indokolt volt és hatalmas hajtóerőt jelentett (ma azonban nyilván polpulistának és fellegekben járónak számítana, az Akasszátok fel a királyokat! pedig soha nem tartozott a kedvenc verseim közé, lásd a francia forradalom jakobinus terrorját, atroticásait is), Kossuth és Széchenyi vitájában egyik oldalon sem álltam, vagy inkább hol az egyiken, hol a másikon, Táncsics mint népvezér túl egyértelmű szerepet vitt – Batthyány Lajos viszont, ő igen, hatalmas reformpolitikus volt és Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke, igazi államférfi, talán ő szerettem volna lenni leginkább, beleértve negyvenkét éves korában beteljesedett sorsát is... De, mint mondtam, a válaszaim alapján Eötvös József lettem, és bár nem könnyű, el kell fogadnom a teszt szigorú értékelését: “Eötvös József: Korod talán legműveltebb, legokosabb embere vagy, irodalmárként és oktatáspolitikusként is fantasztikus, de a te világod a könyvtár és az íróasztal, ezért vészhelyzet esetén inkább visszavonulsz, a hőbörgésből nem akarod kivenni a részed.” Vigaszom, a legnagyobb magyar fizikus, Loránd fiam megszületéséhez való hozzájárulásomon kívül, hogy Eötvösként az alapvető Kossuth–Széchenyi vitában Batthányval (és Deákkal) együtt Kossuth pártján voltam Széchenyivel szemben. Aki utóbbit viszont készségesen elismerek a „legnagyobb magyarnak”, ha már pont a fő politikai vitatársa nevezte őt így.

Istenem, milyen jó is lenne ilyesmiken vitázni aktuálisan ma is, ezeknek a nagyjainknak a gondolatairól össznépileg minél többet megtudni és azokat szellemi-lelki közkincsként átmenteni, azzal a tanulsággal, hogy csakis az önzetlen akarat és a gondolatok pluralizmusa, demokratikus ütköztetése vihet előre egy közösséget. Ami nem téveszthető össze sem a megosztottsággal, sem az acsarkodással!

Idén, bár sokat lehetne beszélni róla, és az előjelek nem ezt a képet mutatták, március 15-e erdélyi megünneplése végeredményben rendesnek nevezhető, éppen mert csak rá összpontosítva el tudtunk vonatkoztatni az országos és eurós választási kampányok hangulatfokozó hatásától és a menetrendszerű szélsőséges román indulatoktól, médiahisztériától. Persze nem lehet tudni, mi történt volna, ha a tizedikei marosvásárhelyi randalírozás után a román kormányfő és az RMDSZ vezetői határozottan állást nem foglalnak a szélsőséges megnyilvánulások ellen; vagy ha – Isten őrizzen – a diverzió hazai, illetve akár nemzetközi nagymesterei kavarni kezdenek.

Volt emelkedett hangulat, szép fiatalok, tánc és öröm, jutott a beszédekbe jó sok szabadság, demokrácia, természetesen még több autonómia, amely „nem ördögtől való”, és ismét megmosolyoghattunk homályos okokból (magas) lóra ült, ünnepélyes együgyűséggel poroszkáló politikusokat. Az idei március 15. Erdélyben nem a megosztottságról és nem a politikáról szólt.

Magyarországon azonban igen: politikáról, kampányharcról, falakról. A miniszterelnök felolvasta szokott lelkes és (ön)bátorító szövegét, a kívánt tizenkét pont mellé nagyvonalúan odasorolva a rezsicsökkentést mint a szabadságharc házmesteri dimenziójának vívmányát. Az ellenzéknek viszont rögtön politikai gondolatok jutottak eszébe, jelesen, hogy Orbán Viktor gyáva, mert nem áll ki vitára, de különben sem nagyon lenne amivel kiállnia, mert egyszerűen nincs programja, az egész amolyan „elbeszélő költészet”. (Mellesleg azért, tényleg, nem furcsa, hogy egy uniós országban kétszer is nyomasztó parlamenti többséget lehessen szerezni kampányvita és bemutatott kormányprogram nélkül? Olyan újítás ez, mondjuk, mint a futballban a középcsatár nélküli játék... Képzeljünk el hasonlót Romániában, főleg a kormányalakítás körüli legutóbbi magasröptű viták körülményei között!)

Az ünnepek felülnézetéből látszik legjobban, mint magasodnak a falak a pártok között, a kormány és a szegények között, a hivatalos kultúrpolitika és a szabad szellemű alkotók között... stb. Egyre masszívabb az a fal, amely Magyarhon megítélésének, tekintélyének, jogállami minőségének drasztikus romlása miatt emelkedik az ország és a demokratikus világ, az (Európai, nem Szovjet!) Unió között. De mondjuk, fogadjuk el, hogy mindez politika, „reálpolitika”, méghozzá olyan, amely nem kis szavazói támogatással, tehát legitimitással rendelkezik. (És a népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel.)

Csakhogy most már – 166 évvel a legszebb szabadságharcunk után – fal mered a Mit kíván a magyar nemzet és a magyar nemzet között is! Mert számomra legalábbis legmegalázóbban éppen az első, a legelső pont van megszentségtelenítve napjainkban Magyarországon. A magyar szabadság 1848-ban (Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Táncsics, Batthyány, Eötvös és megannyi igazi hazafi lelkében!) elsősorban a sajtó, a vélemény, a gondolat, a másság szabadságát jelentette.

A kultúrával együtt ma porban hever megalázva – a Centrális Erőtér porában. Kívánjuk a sajtó szabadságát!