A nagy tüntetések, ünneplések elültével – időleges nyugalom csupán – az ember elgondolkodik és akaratlanul is mérleget von. Vagy csak hamarjában összegez, rendszerezi magában a benyomásokat.

Az autonómia kérése-követelése jogos, rég nem lehet vita tárgya a magyarok körében. Rendszerint csak az nem ért egyet ezzel, aki a másik oldalon áll, vagy akiben az aggodalmak és a kishitűség erősebb, mint a remény, hogy egyszer mégis megvalósul.

Azzal minden józanul gondolkodó, előretekintő egyetért, hogy nem úgy, és nem olyan formában kell, ahogyan ma a politika és politikusok, az amatőrök, a nagyközönség vagy az ellenzők népes nemzeti tábora, a média elképzeli. A körülmények és a kompromisszumok alakítják, a kikiáltott autonómia, ha lesz ilyen ünnepélyes momentum, hozzáidomul a nagyobb és nyereségesebb realitásokhoz. Nem fog sem a baszk, sem a dél-tiroli formákhoz hasonlítani. Sajátos lesz, és ezt nem idézőjeles vagy gúnyos mellékzöngével mondom. A miénk lesz. Ha az autonómiában nekünk is jut szerep. Ha azt be is tudjuk tölteni.

Akkor lehet sikeres az autonómia – ezt nem én ötlöm ki írás közben, mások, tervezőbb elmék, bölcsebb gondolkodók jöttek rá –, akkor lehet eredményesen pályázni autonómiára, ha ezt nem egy régió, nem két és fél megye kívánja, hanem más történelmi régiók is Nagy-Romániában. Mert ha egyszer a moldovaiak a Pruton túlról ideszavazzák magukat, bízva Bukarest józan önmérsékletében, a nemzetiségeket respektáló, támogató, pozitívan kiemelő napi politikai és társadalmi gyakorlatában (ma még nincs épp minden ízében így...), akkor azonnal autonómiát kívánnak maguknak, nem azért, mert olyan különlegesek lennének, hanem azért mert így találják természetesnek a föderalizmus felé botorkáló országban. (Jövődekázás: a 21. század második felére.)

Az ember leül, még egyszer végignézi a videón rögzített tüntetések képét, olyan mozzanatokat pillant meg, amelyeket nem láthatott, midőn sodródott a tömeggel a járdán vagy állt a székely vértanúk emlékoszlopának agyon taposott kora tavaszi sáros gyepén. Már megszokta a szem a székely zászlókat, már ismeri a tömegterelő csendőrök profizmusát, sőt azt a csendőrt is, arcra, aki magyarul szólt az emberekhez, látta az idegességet és a nyugodtságot, érezte a tömeg erejét. (Valakinek bizonyára nem tetszik a tömeg szó használata, de a sajtótudósító nem lelkendezhet folyton székely vértanúkról, hősökről, szenvedőkről, és különben is: sok ember együtt annyi mint tömeg, vagy oly kevesen voltunk, hogy akár név szerint kellett volna említeni a résztvevőket? Siralmas és nevetséges lenne.)

Aztán meglátja azokat, akik valahol elöl vagy mögötte azt kiabálják a csendőrök bosszantására – akik már értik a szavakat – vagy maguk biztatására, hogy “Székelyföld nem Románia!”. És akkor arra gondol, de. Nem föltétlenül a politikai földrajz fogalmai szerint, de mentalitásban, erkölcsökben, az egymáshoz való viszonyban, munkakedvben.

Közel hetven év nem múlik el nyomtalanul. Hét évtized alatt iskolát, mintát, hagyományt teremtett a román mentalitás. Ahogyan üzletet kötünk, ahogyan vállalkozunk, ahogyan pályázunk, ahogyan utazunk, ahogy életünk tárgyait és jelenségeit megnevezzük, pontosságunkban, szavatartásunkban. (Erre már 1940-ben is rá kellett döbbenniük azoknak, akik átélték a kis magyar világ visszatérését. És azoknak is, akik 1990-ben futottak ki munkát vállalni Jászberényben vagy Győrszentiványon.)

Ezzel a nem Románia! kiáltással kapcsolatban jegyezte meg valaki, olyan ez mint annak a férfinak a magabiztatása, aki megunt élete párjával házaséletet él fizikai értelemben, és a legintimebb pillanatokban azzal serkenti magát teljesítményre, azt ismételgeti: nem az én feleségem, nem az én feleségem... Vagy miként az interneten keringő aranyköpés állítja, az impotencia mindig a családi ágyban kezdődik.