Azt már rég nem tudnám megmondani, hogy mit is kíván a magyar nemzet. Meg egyáltalán: réges rég leszoktattam magam arról, hogy a nemzet, a nép, az ország lakosainak nevében szóljak kétségek nélkül, váteszileg.

Lassan már annak is örülök, hogy meg tudom fogalmazni: mit kívánnék én.

Például a szólás bátorságát. Hogy legyen végre egy olyan kormányunk, mely oly politikusokból állana össze, édes istenkém, akik nem tekintik személyes sértésnek, ha a közszolgálati csatornákon, rádiókon valódi kérdést tesznek fel nekik. Nem is tesznek, szegeznek. Mert van éle, súlya, tartalma. Van tétje. Vagyis nem az Obersovszky-féle, hűséggel és nem szűnő hálával kibélelt ál-kérdések lennének, hogy alázatosanszeretnémmegkérdezni, havankedveválaszolhatisdenemmuszáj. Legyen végre a választott kormány kinevezett politikusának, no pláne fejének annyi bátorsága, hogy képes szembenézni a valódi, gyakorta kellemetlen kérdésekkel, ott megvédeni saját elképzeléseit, döntéseit, és nem változtatja át csuklómozdulattal a közszolgálati adók hírműsorait monológokká. Nem várja el a közgondolkodás kiherélését saját gyávasága okán.

Például a kultúra tiszteletét. Hogy ne úgy tekintsenek rá, mint egy trafikra: amit fel- és ki lehet osztani, a kirakatát lefóliázni, hogy az utcáról ne lehessen belátni, mert akkor tán feltűnik, hogy csak azok léphetnek be, akik ideológiailag (is) képesek gazsulálni. Akik azt fújják, ami a gazda fülének kedves. A többi meg boldoguljon, ahol tud: feketepiacon, aluljáróban, vagy sodorjon magának, ha már mindenáron füstölögni támadt kedve. Politikus időnként járjon el operába vagy felolvasóestre, de ne vegyen magának operát vagy írószervezetet. Ne tartson láncon udvari bolondot, aki stílust diktál, ízlést nevel, ellenőrzi, hogy a vásznon ott van-e a drága vezető mindkét füle.

Például az ellenfél tiszteletét. Hogy ne verje ki a víz, ha másféle eszmékről hall, ne bélyegezze meg azok képviselőit mint az országra leselkedő halálos ellenséget. Mert ha ő elfogadja, ami nem azonos a kézenfogó szeretettel, akkor talán a hívek sem acsarkodnak majd annyit, megértik azt a látszólag roppant egyszerű tényt: sokan vagyunk, sokféle gondolattal. Mert egy magyar az két vélemény. Két magyar az három párt, ahogy egy tréfa mondja. Persze, nem ért egyet, de vannak érvei, képes meggyőzni tehát ellenfelét, vagy legalábbis megpróbálja, és nem beásni szeretné különféle erdőkben (orgoványi). Nem fröcsög tehát, nem kékül el a dühtől, nem keres összeesküvést és összeesküvőket, megérti, hogy nem lehet bálvány, ikon, kisjézus. Gyarló és támadható.

És ami a legnehezebb, mert már szinte utópia. Hogy tán egyszer, egy napon, egy nagyon távoli jövőben, társulni fog a politikai léthez némi emberi minőség is. Hogy nem úgy lesz valaki okos, hiszen láthatóan az, vág az esze, ám közben emberileg hitvány anyag, amely tartásról, méltóságról alig hallott. S mivel nem hallott, fel sem ismeri. Aki itt hajlong, ott tapos, amott pedig a köz nevében magának túr.

Persze nem vagyok oly naiv, ki azt hinné, lesz egyszer egy lopásmentes kormányunk, Nokia dobozok és földmutyik nélküli, csak azt, hogy lesz tán egyszer egy oly minőség, melynek minden második, vagy harmadik gondolata a szerzés után tán más is lehet. Amiért elvileg oda választatott. Akiben képes megcsillanni az államférfi és a szolga oly különös kevercse. Aki ha úgy jön ki a lépés, még tán azt is képes belátni és beismerni, hogy tévedett. Valami olyasmit, amit a köz népe, a szánalmas egyed konyhájában, nappalijában oly gyakran megél és gyakorol.

Igen, tán ezt szeretném a legjobban: látni végre egy tévedni tudó politikust a sok tévedhetetlen mellett. Egy kis latort, latorkát a sok szent között. Aki nem fest önnön feje fölé gloriolát, mert tudja, nincs szüksége rá. Legalábbis a jelenben. Az utókor majd úgyis pingál, ha kell, ördögszarvat vagy angyali mosolyt. Aki tehát bízik magában, önhittség nélkül.

És akkor úgy ébrednék fel, mintha nem is álmodtam volna.