Aszongya Traian Băsescu, nem is először, hogy ha ő lett volna a Titanic hajóskapitánya, akkor a hajóóriás nem süllyedt volna el.

Hát, önbizalomban bizony nincsen hiány államfőnknél…

Traian Băsescu hajóskapitányi képességeiről, szakértelem hiányában nem nyilatkoznék, hiszen a hajóskapitányokról nagyjából csak annyit tudok hogy járásuk az ide-oda himbálózó hajó miatt kissé imbolygó – ez pedig megvan nála, legalábbis bizonyos napszakokban.

A Titanic fedélzetére viszont aligha engedtek volna fel olyan kapitányt, aki a pezsgőt üvegből issza, a félig üres palackot pedig a tömegbe hajítja, mint Băsescu, első elnöki mandátumának első szilveszterekor. A Titanicon más stílus járta, a személyzet jól nevelt volt, a hajón – legalább is a felső fedélzeteken – úriemberek utaztak; tartásukat jellemzi a vicc, miszerint a jégheggyel való ütközés után egy angol vendég a pincérrel közölte, kért ugyan jegeket a whiskyjébe – de nem ekkorát. A Titanicon ráadásul a hajóskapitány betartotta az aranyszabályt, miszerint a hajót csak utolsóként hagyhatja el. Félő viszont, hogy Băsescu elsőnek menekült volna a süllyedő hajóról, erre valamiféle hasonlat is létezik a négylábúak világából, csak nem emlékszem pontosan rá.

Bár nem vagyok híve a „mi lett volna, ha” típusú filozofálgatásoknak, államfőnk kedvéért mégis belemegyek a játékba.

Nos, mondjuk, ha a Titanic kapitányaként Băsescu elkerülte volna a jéghegyet – ki tudja, talán a mértéktelen whiskyfogyasztás felruházza az embert ilyen képességgel –, akkor a számos megmentett emberélet mellett jelentős pénzösszeget is megtakaríthatott volna az utókor számára, hiszen nem kellett volna annyi pénzt beleölni a Titanic felkutatásába. Igaz, szegényebbek lettünk volna a hűség és a kötelességtudat egy másik példaképével: a Titanic zenészeinek példájával, akik a pódiumon maradva a hullámsírig muzsikáltak, James Cameron neve mellett egy sikerfilmmel kevesebb szerepelt volna, Leonardo di Caprio pedig elesik egy hálás szereptől.

De mehetünk még hátrább az időben, ahol államfőnk szintén csodálatos dolgokat művelhetett volna egy-egy híres személyiség bőrébe bújva. Ha Odüsszeusz helyét vette volna át, akkor manapság trójai fahajóról beszélnénk. Sajnos, félig-meddig kenyér nélkül hagyta volna a vak költőt is: Homérosz aligha dalolhatott volna a bátor hajósról, hiszen Traian Băsescu semmiképpen sem tévedett volna el hajójával a tengeren és időben hazatér hű Pénelopéjához. Persze az sem kizárt, hogy a tengerészfelfogás szerint úgy vélte volna, bigámia az, amikor az embernek két felesége van – ugyanabban a kikötőben. Ha pedig Parisz szerepét vállalta volna magára, akkor Szép Helénában manapság alighanem Elena Udrea asszonyt tisztelnénk…

Ha netán Nagy Sándornak születik, akkor a gordiuszi csomót az alkotmánybírósággal vágatja szét, Paracelsusként viszont a bérek nem huszonöt, hanem száz százalékos csökkentésével valósítja meg a középkori orvos fő tételét, miszerint a böjtölés a világon a legjobb orvosság. (Ugyanezt megtehette volna akkor is, ha Iulian Mincu szerepébe élné bele magát, bevezetve a Ceauşescu-féle tudományos étrendet).

Ha mondjuk, átvehette volna Tomori Pál helyét, akkor megnyerjük a mohácsi csatát, és Magyarország ma Iránnal lenne határos, Napóleonként nem veszíti el a borogyinói ütközetet, és így a kamcsatkaiak is Párizst tartanák fővárosuknak, Benjamin Franklinként a tehetetlen Ponta-kormány helyett már régen kiharcolta volna Románia energetikai függetlenségét…

A sor a végtelenig folytatható – de hadd zárjuk most itt Gilbert Keith Chesterton egy idézetével: „Azok az emberek, akik tökéletesen hisznek önmagukban, mind az elmegyógyintézetben vannak”.