Hogy miért tudok Eminescu költészetéről koherensebben beszélni, mint felvágottat kérni, nem is értem. Hogy miért gyűlöltem szinte az összes magyar írót és költőt, míg végre ki nem kerültem az iskolapadból, nem is értem. Hogy miért kellett a papucsállatkáról tanulnom órákon át, hogy miért kellett hadvezérek nevét, dátumokat, kémiai képleteket, táblára mázolt mértani alakzatokat magolnom, nem is értem.

Azt mesélik, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatónője megorrolt egy újságíróra, aki hajdanán bukdácsolt, ma meg kritikával illeti az intézményét az egyenruha bevezetése miatt. Nos, nem tudom, rám gondolt-e, de ha nem, akkor ismeretlenül veszem védelmembe azt, akiről így beszélt.

Én valóban bukdácsoltam, a fentebb említettek miatt. Az utolsó tanulók közt voltam, felelőtlen, nyegle, léha diák, aki sokat lógott és még gyakrabban egyszerűen csak várta, hogy teljen az idő, csengessenek ki, hagyják már szabadon.

De nem a volt iskolámat és az oktatási rendszert minősíti, hogy a falai közé járó felelőtlen, nyegle, léha diák lábra állt, amint magára hagyták, és újra kinyitotta a könyveket? Hogy ma mégis képes vagyok a kezembe venni egy biológiakönyvet, egy történelmi tanulmányt, egy irodalmi művet – bocsássanak meg volt tanáraim, de – az az én érdemem.

Egyébként elszomorít, hogy így kell visszaemlékeznem az iskolában töltött évekre, és nem csak azért, mert nettó időpocsékolásnak tartom a végigunatkozott órákat, hanem mert hiszek az oktatás erejében, hiszek Németh László víziójában, az egyetlen, mégpedig értelmiségi osztályt alkotó emberiségben. (Mellesleg róla nem tanultunk, vajon hogyan maradhatott ki az egyik legjobb tollú írónk?).

A ma emberét divat butának minősíteni, ezekhez a véleményekhez bátran csatlakozom magam is, mert a türelmetlenség is lehet hajtóerő, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a tegnap embere még kevesebbet tudott. Még írni és olvasni sem, tájékozódni pedig sem kapacitása, sem lehetősége nem volt.

A ma iskolába járókért vérzik a szívem. Azokért, akik az okostelefonok világában nőnek fel, és pillanatok alatt asszociálnak, keresnek ki információkat, dolgoznak fel, továbbítanak. Nem ostobák tehát, nem felelőtlenek, nyeglék, léhák, csak ha egy padhoz bilincselik őket, és rájuk parancsolnak, hogy minden adatot legyenek szívesek magukba programozni, lehetőleg máma még. (Hopp, egy utalás Karinthyra. De azt már nem mesélték el nekünk, hogy milyen szépet írt neki Kosztolányi a Nyár, nyár, nyár című versében, pedig mitől szépül meg egy rég nem élő ember, ha nem az emberszerűségétől?)

Nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik az iskolákból. A korszerűség mindenképp. Nem loholtak a valóság után, megmaradtak lomha, holt intézményeknek, amelyekben a neonfény alatt kell biflázni, uniformizálódni, megtanulni a rendet. A tanárok is áldozatok, hamar kiégnek, elveszítik a motivációt, és jogosan. Kirakatintézet lett az iskola, amolyan letudandó kötelesség, kellemetlen ceremónia. Fel nem adhatjuk, reformálni sem akarat, sem erő (pozitív példa pedig volna, Románia „szerencséje”, hogy a fél világtól tanulhatna), marad tehát a szürke fal, a piros kardigán és a más véleményt megfogalmazók fölötti ítélkezés.