Szabadulnom kellene a gondolattól és a szándéktól, hogy Horváth Andort születésnapján a magam hetven évére gondolva köszöntsem. Szabadulnom kellene a személyes párhuzamoktól, hiszen bár sorsunk, mindahányunk sorsa a többi emberével mérve, kortársaink – de nem csak kortársaink! –, mondhatjuk úgy: a közösség viszonylatában nyer jelentést és értelmezhető, a párhuzamok mégiscsak pusztán a képzeteink belevetítései véletlenek láncolatába, eseményekbe, cselekedetekbe, szövegekbe. (Nem tudom, mi lenne erről az előttünk 1900 évvel született Plutarkhosznak a véleménye. Meggyőződésem, noha ez messzire vezet, hogy létezik olyan érvényes magyarázat, amely kikapcsolja az okságot, amely szerint tehát minden, ami létezik, a véletelen műve, bizonyíték rá maga az élet biológiai jelensége; és ettől alig különbözik Jung felfogása, aki szerint viszont véletlenek nincsenek, minden egybeesésnek az eredete megtalálható egy magasabb okmezőben, elrendeltetésben.) Mindennek oka pedig az Idő, és hogy nem tudjuk, mi az.

Nos, nekifogtam egy méltatásnak, hogy például Horváth Andor a legjobb hetilap-szerkesztő volt, és most a legjobb esszéírónk, hogy közéleti tevékenysége és egyetemi karrierje példás – és hasonlók (az egyszerűség kedvéért, ami kissé bonyolítani fogja az olvasó dolgát, lásd a Wikipédiát, továbbá az Erdélyi Magyar Ki Kicsodát) –, de mindig magamhoz jutottam vissza gondolatban. Mert olvashatok és írhatok én akármit Horváth Andorról, úgyis állandóan becikáznak, idő-villámokként, képek, emlékek, mondatok, szavak.

Ugyanis mi Horváth Andorral egyszerre kezdtük sajtós pályánkat, és nem akárhol, hanem minden idők legjobb közéleti-kulturális periodikájánál, A Hétnél. És nem akárhogyan, hanem huszonévesen, s mindketten a kisvárosi tanárkodásból érkezve a lenyűgöző és nyomasztó román fővárosba. Élénken emlékszem H. A. laudációjának első szavaira, amiket Á. H. egyik díjának átadásakor mondott: Mint a mesebeli királyfi... Ez rá is érvényes: úgy jöttünk abban a nem sok esélyt adó világban, úgyszólván a semmiből, a mese valószerűtlenségével, a korlátlan értelmiségi lehetőségek világába, mint valami szerencsét próbáló, kihívások elé álló mesebeli királyfiak.

Úgy bizony, hatan vagy heten voltunk A Hétnél huszonhat évesek, és csakhamar rájöhettünk két dologra. A kedvesebbik az volt, hogy nőnapkor, március nyolcadikán évente meg lehetett ünnepelni Bandinkat is (meg, amikor volt, a Zoltánunkat is), a másik, a fontosabbik az, hogy hamar felismertük: ő a legjobbunk – abban is, amiben hasonlítunk, abban is, amiben különbözünk. Írásban-szerkesztésben-gondolkodásban-tehetségben is, érettségben-tartásban-kiállásban-nemeslelkűségben is. La valeur n’attend pas le nombre des années – elnézést, ha ilyeneket ma már közhelyes vagy furcsa dolog idézni –, az esélyt mind megkaptuk, többé-kevésbé éltünk is vele, meg tékozoltuk is néhányan derekasan.

Horváth Andor felelősségnek tekintette. Csakhamar főszerkesztő-helyettes lett, és ezt mi egész nemzedékünk sikerének tekintettük. Ami bennünk, többiekben, bennem mindenképpen legfeljebb mint ráérzés vagy ösztön működött, benne mintha kezdettől fogva megvolt kikristályosodva: az érték és mérték érzéke. Erre a Thomas Mann-i „fordulatra”, az értékre és mértékre hivatkozik Horváth Andor a Gálfalvi Zsolt nyolcvanadik születésnapjára kiadott emlékkötetben is: amikor a közéletiségről úgy ír mint „emberformálás(ról), erkölcsi tájékozódás(ról), mint a szabadság köreinek mindenkor a lehetőségek szerinti tágításá(ról) a kortársak számára”. Ezt a közéletiséget magára nézve is kötelezőnek tartotta.

Amikor harminchárom évesek voltunk („az emberélet útjának felén”) 1977-ben nem ünnepeltünk nőnapot és születésnapot, március 4-én a földrengésben, romok alá temetve meghalt Dankanits Ádám kollégánk és kisfia. Legfájdalmasabb közös emlékünk, harminchét éve ezekben a napokban ugyanarra gondolunk, megjelenik előttünk Ádám és Dadi alakja.

Ugorjunk. Tizenhárom éves volt, de kereken tizenhárom éves A Hét, amikor egy hamisítatlan nemzeti kommunista koncepciós döntéssel a diktátor házaspár eltávolította A Hét éléről Huszár Sándor lapalapító főszerkesztőt és Horváth Andor főszerkesztő-helyettest. Az ürügy rég mellékes, az ok politikai volt. Az inkvizíció logikája szerint egyértelmű, hogy miért kellett büntetni a Golyóstoll szerzőjét is. (Utána a Szekuritáté bizonyos tekintetben kiteljesítette művet Horváth Andor és családja ellen.) Akkor arról is meggyőződhettük, hogy Bandink a világ legfegyelmezettebb embere. Pillanatig nem viselkedett sem a közösségvállalást hárítóan, sem „járulékos áldozatként”. Bár hallgattam magam elé nézve, éppen a szégyen láttatja velem most is szikár alakját, sápadt arcát. Felejthetetlen méltósággal viselkedett.

Érdekes különben, hogy azokat az éveket, A Hetet, a cenzúrát, az akkori értelmes cselekvés lehetőségeit és azt a borzalmas 1983-as októberi epizódot, amikor a lap élete és a mi életünk más irányt vett, némileg eltérően látjuk és értelmezzük ma. Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című, a Komp-Press – Korunk Baráti Társaság kiadásában 2006-ban megjelent kötete, úgy érzem, az idő teltével egyre értékesebb forrás ebben a tekintetben. (Íme , emlékidézőnek, a válaszolók névsora, akikkel mind barátok, kollégák, munkatársak voltunk: Ágoston Hugó, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Demény Lajos, Domokos Géza, Ferencz Zsuzsanna, Gálfalvi Zsolt, Halász Anna, Horváth Andor, Huszár Sándor, Kacsir Mária, Matekovits János, Molnár Szabolcs, Rostás Zoltán, Szász János, Vári Attila.) Horváth Andor a leváltásra vonatkozó kérdésre ennyit válaszolt: „...most beérem azzal, hogy felidézem azoknak a napoknak egy apró epizódját. Szerkesztőségünket időnként felkereste egy illegalista, C. L., aki fivéreivel együtt fontos – nem mindig áldásos – szerepet játszott az ötvenes évek történéseiben. Továbbra is bejáratos volt a pártközpontba, noha funkciója már nem volt, és leplezetlen nemtetszéssel kísérte figyelemmel egykori eszményei megcsúfolását. A leváltást követő napon elmondta: megkérdezett egy „fontos személyt”, ugyan miért kellett a lap éléről eltávolítani a két felelős beosztású szerkesztőt. „Ilyen dosszié gyűlt össze róluk”, hangzott a válasz, és a megkérdezett mutatta is a kezével: arasznyi. A cenzorok olvastak, a megfigyelők megfigyeltek, a jelentéstevők jelentést tettek.” Hát így, voltaképpen ez az elnyomó rendszereknek is a lényege, mindenki teszi a dolgát.

Most látom, futok ki az időből és a terjedelemből, és hol vannak a derűs epizódok? Tele van velük a szívem. Közös szereplések könyvekben (Bandi dedikációja a Korszellem és önismeret című kötetben: „Erzsinek és Hugónak, hadd gondolkodjanak azon, hogy „Nincs abszolút lehetetlenség” és „Nincs választási lehetőség”, szeretettel, Bandi, Bukarest, 1988, IV. 27.; dedikációm valamelyik összeállításomban Bandinak: „Fogunk mi még egy szerkesztőségben dolgozni!” – ez furcsa körülmények között csak szinte jött össze), lapalapítások kalandjai, közös barátok, beszélgetések telefonon, levelek. Bandi empátiája, Bandi a small talk nagymestere (ami annyit tesz, hogy – akárcsak jómagam – szívesen és kedélyesen társalog ismerősökkel, alkalmi beszélgetőtársakkal)... És persze Horváth Andor, a jelentős szerző (talán az egyetlen az említett Ki kicsodában, aki elsősorban esszéíróként határozza meg magát), Horváth tanár úr, a jeles összehasonlító irodalomtörténész. A kiváló tollú író. És a kiváló olvasó! Aki sok szép életet élt le intenzíven, ugyanis, biztos vagyok benne, osztja Umberto Eco nézetét: „Aki nem olvas, csak a maga életét éli, az olvasó annyi életet él át, ahány könyvet olvasott.”

De számomra mindenekelőtt a hibátlan jellemű jóbarát.

... Szent Ágoston Vallomásaiban az időről nem csak azt mondta, hogy „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”, hanem azt is: „Az idő problémájának kulcsa az emlékezet megjelenítő tevékenységében és elvárásainkban van.”

Én ezt ugyanúgy gondolom, pontosabban hiszem. Idő azért van, mert mi emlékezünk. És akkor a vergiliusi „fugit irreparabile tempus” is igaz lehet, „tény” lehet, de végeredményben – akárcsak ez a mi hetven évünk – mellékes.