Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.

(József Attila)

Mélységesen elemző társadalomkutatók felosztották az emberiség történetét generációs szakaszokra, körülbelül húsz-huszonöt évenként jön egy új csapat, amelynek jól hangzó nevet lehet adni, és hol a körülményekben, hol az életviszonyokban, hol a külső jegyekben meg lehet találni valamit, ami jellemzi az adott generációt. És magunkra ismerhetünk.

Az enyém a baby boom generáció, nagyjából a második világháború végétől 68-70-ig. Lehetne valami szebb magyar neve is, Arany rémlik az emberöltő szóval, csak a költő még úgy ötven évnek értette. És ez a ’csecsemő berobbanás’ csak magas születési arányszámnak fordítható. Mi valóban sokan születtünk a nagy emberveszteség után, és volt a rendszerek mélyén valami nagy-nagy optimizmus a fejlődésbe és a jövőbe vetett hitben. Sokan vagyunk, most éppen a nyugdíjrendszer fog összeomlani, amikor tömegesen ki akarjuk majd venni, amit évtizedeken át befizettünk, csak éppen valakik föltették a tombolára, az ismert eredménnyel. És tíz-húsz éven belül nyolcmillióra fogyatkozik Magyarország népessége, ahogy mi elmegyünk. Nem magyar fátum, és nem idegen ármány ez rajtunk, a fejlett világ minden országa ugyanettől szenved. Már ha előre tud nézni egy kicsit, és nem ragadt bele a múlt fényezésébe.

Mi vagyunk az innenső felén a digitális szakadéknak. Az utánunk következő x generáció még fiatalon megtanulta, az y a számítógépek fejlődésével együtt nőtt fel, a z pedig már mobiltelefonnal és távirányítóval a kezében jött a világra. Mi használjuk a számítástechnikát, de csak bevándorlók vagyunk abban a digitális édenben, ahol az utánunk következők bennszülöttek.

Mi még szeretjük megjavíttatni az elromlott, megszokott eszközeinket, kézbe venni a fakuló fényképeket, nyomdaszagú könyveket és újságokat lapozni. Fél köbméternyi bakelit lemezt őrzök, és vettem egy kínai gyártmányú hagyományos lemezjátszót, hogy meghallgathassam a régi slágereket. De egyszerűbb beütni a keresőbe, és másodperceken belül megjelenik a képernyőn képpel – hanggal százhatvan találat a hatvannyolcas slágerlista vezető daláról. Ahogy egy félhomályban megzizzenő életérzés, költői megfogalmazás is leggyorsabban a keresővel lelhető meg.

A cím után idézett József Attila töredék azért érdekes, mert vagy három nap is beletelt, mire megtaláltam. Nem a könyvtárba ültem be, nem versesköteteket lapozgattam. Csak Gyarmati Fanni halála kapcsán egy hangulat, egy érzés, mint emlékezet elfoglalta a gondolkodásomat. A szelíd költő, aki szakmája nagymestere, hasonlatot keres, nem talál a Holdra. Ez olyan nagyon Radnótis.

Radnóti oly korban élt a Földön, amikor az ember elaljasult, és a korszak után született nemzedék úgy gondolta, a fajunk tanul a hibákból, nem fordulhat elő még egyszer, hogy ártatlanokat küldünk az iparszerű halálba. Érintőleg utalva közben arra a botrányra, ami itt a magyarországi zsidóság kapcsán zajlik aljasan, bután és kampány üzemmódban.

Egy olyan horthysta antiszemitizmussal van dolgunk, amely nincs tisztában önmaga természetével. Az etikai műveletlenség történelmi újjászületése. És végigolvastam a teljes Radnóti életművet, a fordításokat is beleértve (minden negatív folyamatban meglelhető a pozitív vonás, ha kivonjuk kicsit magunkat a napi történések szennyes folyamatából), míg rájöttem, hogy más költő is szóba jöhet. Ebben napok teltek el, az internet tele van idézetekkel és okos, sokak által megosztott bölcsességekkel, de nem pontosan abban a műfajban, amelyben én kereskedtem. Ezen a téren lassan belenyugszunk egy végső vereségbe.

Itt ez a baby boom generáció, amely pillanatnyilag a világ vezetőinek kilencven százalékát adja. És nincs szavunk a helyzet kezelésére.