Elcsitulni látszik a Mikó ügy keltette össznemzeti eufória, a nagy összeborulást a szürke mindennapok menetrendszerinti torzsalkodása váltotta fel újra. Az Igazság Napján mindenki tette a dolgát – tüntetett, imádkozott, bírált, ki-ki ízlése és ideológiai beállítottsága szerint, majd a jól végzett munka tudatában haza ment.

Nem kérdőjelezem meg a közösségi erő felmutatásának fontosságát, ám a tüntetés kapcsán kirajzolódó közösségi attitűdöt annál inkább. A Sepsiszentgyörgyön elhangzottakból, az eseményt megelőző és követő kommunikáció alapján nagyon úgy tűnik, hogy a romániai magyarság már vagy nincs tisztában a kisebbségi közösségi érdekérvényesítés realitásával, vagy csak úgy tesz, mintha, mert ma már nem illik másképp. Mert nem olyan rég azért még a közösségi tudat és kommunikáció is másképp festett.

Ugyebár a szervezés során felmerült, hogy politikusok (értsd RMDSZ-es politikusok) ne kapjanak szót a rendezvényen, utólag meg a tüntetés RMDSZ általi kisajátításáról, kampánycélra használásáról beszélt a Székely Nemzeti Tanács. És nem az a baj, hogy mit mond egy csupán elnöksége révén létező, tagság nélküli szervezet, amelynek tevékenysége közlemények, kiáltványok, kritikák megfogalmazásában merül ki, hanem az, hogy senki sem mer megálljt kiáltani ennek az önromboló, mindenféle tanácsok és pártocskák körében oly divatos nemzeti demagógiának.

A Mikó-ügy kapcsán is minden elhangzott csak a lényeg maradt szégyenlősen elhallgatva: az, hogy a közösségi erő felmutatása erős, politikai eszközökkel és mozgástérrel rendelkező közösségi érdekképviselet nélkül sajnos csak önmagunk áltatására elég. Márpedig ahhoz, hogy Markó Attilát és megvádolt társait végül ne küldjék börtönbe, hogy a kollégium a református egyház tulajdona maradjon, nem elég a közös ima, azok további közbenjárására van szükség, akiket egyesek a szónoki emelvényre sem engedtek volna.

Szépen mutat a médiában vagy a különböző nemzetközi intézmények levéltárában az ilyen-olyan tanácsok és a félszázalékos támogatottságot maguk mögött tudó nemzeti pártok nyílt levele, de a realitás az, hogy a Velencei Bizottság tagjai az RMDSZ politikusokkal tárgyalnak, az Európai Parlament ugyancsak az ő szavukra hallgat – ha hallgat –, nem beszélve arról, hogy a bukaresti politika szereplőit, azokat, akiktől elsődlegesen függ mind ez az ügy, mind általában a romániai magyarság közösségi helyzete, csak ők tudják – ha tudják – jobb belátásra bírni.

Nem azért, mert ők szebbek vagy okosabbak, mint a kiáltványok szerzői, a mögöttünk álló 22 év elért eredményeinek bírálói, hanem azért, mert ők képviselik azt az erőt, amely Trianon óta felszínen tartotta a romániai magyarságot.

Az RMDSZ-t a folyamatos bírálatok érik a pálya széléről bekiabálók részéről bukaresti „megalkuvásai", hatalmi szerepvállalásai miatt, azért, mert nincs még autonómia, túl lassú az egyházi ingatlanok restitúciója, hogy csak félig teli a pohár, hogy aszály sújtja Erdélyt és fogy a székely magyar, de kézzel fogható alternatívát senki sem ajánl.

Mikó-ügyben is hallgatunk arról, hogy restitúció azért van egyáltalán, mert az RMDSZ „mutyizott" a román hatalommal. Most sem a pálya széléről bekiabálók valamelyikének kellett bíróság elé állnia, sőt még nem is az egyház képviselőjének, hanem annak az RMDSZ politikusnak, akire személy szerint rá lehetett verni az érintettséget.

Ahhoz, hogy a református egyház jogásza is vádlott legyen, először is kellett a szövetség által kierőszakolt (kialkudott, megalkudott?) restitúciós törvény, majd a restitúciós bizottság, abban pedig ki kellett harcolni a helyeket a magyarság képviselőinek is.

Ha tényleg a román igazságszolgáltatás politikai befolyásolásáról van szó, az sem az egyház megfélemlítéséért történik, mert az egyház nem tényező a politikai érdekérvényesítés terén, most újra elvitatott ingatlanjai visszaszolgáltatásához is az RMDSZ politikai erejére volt szükség. Nyilván, hogy az RMDSZ-nek üzent a DNA által a mögöttes politikai erő, annak a szervezetnek szeretne megálljt parancsolni, amelynek megvan a kellő támogatottsága, eszközei és gyakorlata ahhoz, hogy a jövőben is mindenféle követeléssel álljon elő, megnehezítve a román kormánypártok helyzetét saját szavazóik nacionalista tábora felé, vagy ahhoz, hogy esetleg ismét beleszóljon a hatalmi koalíciók alakulásába.

Ha a DNA-nak nevezett európai unikumnak számító román műintézmény (ami sokkal inkább hasonlít inkvizíciós testületre, mint modern, jogállami igazságszolgáltatási szervre) következetes lesz önmagához, akkor rövidesen egy újabb RMDSZ-es politikust küld a sittre, nem pedig egyházi embert, vagy valamely nemzeti tanács-párt képviselőjét. Ha nem ejtik a vádat Markó Attiláék ellen, akkor bizony Ecksteinnek minden esélye megvan arra, hogy egykori államtitkárát szórakoztassa majd a rácsok mögött néhány évig, hiszen önfeljelentése után elég nehéz lesz kimagyarázni, miért vétlen a kezdeményező és miért vétkes a végrehajtó.

Tippelnék: Ha az RMDSZ az ősszel bejut a parlamentbe és netalán újra szükség lesz rá a kormányalakításhoz, akkor a független román igazságszolgáltatás nagyon gyorsan ejti majd a vádat. Ha bejut az RMDSZ, de nem lesz kormányerő, viszont ott marad a román és az európai politika élvonalában, még kicsit elcsámcsognak e példátlan korrupción, de végül priusz nélkül megúszhatja Markó Attila és az egyház is visszakapja jogos tulajdonát.

De mi van akkor, ha az RMDSZ nem éri el az öt százalékos küszöböt, és majd a Toró-Tőkés által oly lelkesen hangoztatott nem mennyiségi, hanem „minőségi" képviselete lesz a romániai magyarságnak, vagyis az alternatív küszöb biztosította hat képviselő? Akkor majd lehet újabb Igazság Napot szervezni, lehet imádkozni, miközben majd a minőségi képviselet eljárhat Strasbourgban a bebörtönzöttek érdekében. (Mire letelik a három éves büntetésük, akár terítékre is kerülhet az ügy.)

Azt még tippelni sem akarom, hogy mi lenne akkor, ha még „minőségi" képviseletre sem futná a nagy nemzeti torzsalkodásnak köszönhetően...

Még egy rövid ideig lehet „Nyuszika van sapkád?"-at játszani a közösségi képviselettel, de már nem sokáig, mert vészesen közeleg a választás. Lehet és kell is bírálni ezt a képviseletet, ha a közösségi érdekkel vagy a demokrácia alapértékeivel megy szembe, de létjogosultságát megkérdőjelezni, fontosságát kisebbíteni önpusztító.

Kós Károly Kiáltó szavát divat idézni, hát ezt teszem. „Az lesz a mienk, amit kiharcolunk magunknak" – szögezte le kilencven évvel ezelőtt a nagy öreg, és igaza lett. A közösségi jog terén máig abból élünk, amit az Országos Magyar Párt, a Magyar Népi Szövetség és az RMDSZ ilyen-olyan politikai alkuk révén, a román pártokkal együttműködve elért a különböző korok különböző lehetőségei közepette. Ami nem kevés.

De ehhez mindig szükség volt egy erős, tárgyalóképes szövetségre/pártra, amely nem délibábokat kergetett, hanem ha kellett kompromisszumot kötött, ha kellett tüntetést szervezett. Eredmények csak akkor voltak, amikor az adott magyar párt megtalálta a megfelelő román partnert, divatos szóhasználattal élve „megalkudott".

Sem Budapest, sem a Nemzetek Szövetsége (az ENSZ elődje, amelytől a csíki magánjavak kérdésének rendezését vártuk), sem semmiféle gyertyás vagy más tüntetés sem tudta megoldani gondjainkat, helyettesíteni ezt a már-már nemzetárulásnak számító bukaresti lobbyzást. A jövőben sem fogja. Így egy ideig még nem árt, ha közösségi ügyekben a politikai képviselet prominenseit is mikrofonhoz engedik Erdélyben, és a nemzeti érdek szolgálatát nem az egy perc alatt eldurrogtatott „magyar" és „nemzeti" jelzők sűrűségében mérik.