Az államelnök harciasan odaszólt az RMDSZ-nek: Ne merészelje! (Vagy ne merészeljen, vagy ne merészeljék, vagy ne merészeljenek!) „Tolmáccsal, testvér!”, tette hozzá népiesen. Vagyis hogy az RMDSZ „ne kérje az egészségügyben a magyar nyelvű szólás-szólítás” használati jogát, értsd: nehogy a magyar beteggel az orvos magyarul beszéljen. Legfeljebb tolmáccsal. Ez a politikai dúvad legújabb kijelentése, ez a kiváltságunk bántaná őt nagyon. Magyarázatként hozzátette: egyike azoknak a politikusoknak, akik támogatják a kisebbségek jogait, de csak az alkotmány biztosította határokon belül.

Tekintsünk el a helyzet groteszkségétől, ne képzeljük most el a magyar doktort, amint a magyar nénikét románul kérdezi a panaszáról; még csak arról se elmélkedjünk, hogy ennyi jogot azért talán még a jelenlegi alkotmány is biztosít – hiszen a bunkóját és a bunkóságát az illető nem ilyen mindennapi dolgok miatt vette elő. Nem ezért ellenzi ő, hogy kormányra kerüljünk. És még az sem érdekes, hogy megint illuminált volt-e.

Tekintsük a nemzeti kommunistoid fenyegetést önmagában, vagy ha úgy tetszik, a maga politikailag tökéletes voltában: úgy próbál keresztbe tenni az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának és a liberálisok kilépésével megfogyatkozott Ponta-kabinet stabilitásának, hogy húzásával (húúú!) mindkettőre ráijeszt. Az RMDSZ ellen bosszút helyez kilátásba, a kormányfőt ügyészséggel, alkotmánybírósággal, gyakorlatilag leváltással fenyegeti meg. Tisztára alkotmányosan – így őrködik ő az államhatalmi ágak függetlensége, jó működése és egyensúlya fölött.

Kérdés, hogy mi az alapja. Ami az RMDSZ-t illeti, már elkésett. Megmaradt ócska diverzionistának, aki magyar barátai, politikai szövetségesei segítségével annyit ártott már az RMDSZ-nek, amennyit csak tudott. Elintéztette Nagy Zsoltot, ennek a nacionalista indulatnak az áldozata Markó Attila, és próbálkozott makovejek cinkosaként egyebekkel is – csekély vigasz, hogy ezzel szemben azt a magyar belső ellenzékit, akinek tényleg voltak kétes ügyletei, a dicső román igazságszolgáltatás békén hagyta, mehetett odaátra nemzetstratégiát építeni.

Kormánypárti szakértők szerint az államfő a miniszterelnöknek sem árthat, hiszen az alkotmány több pontja eleve kellő védelmet nyújt, továbbá a talárosok nem egy korábbi döntése, illetve indoklása kellően megnyugtató precedenst jelenthet, vagyis biztosítékot arra, hogy még akár a kormányprogram megváltoztatása esetén se kelljen miniszterelnököt újítani.

Ám itt adódnak némi bonyodalmak. És (ha már ilyen elnéző hangulatban vagyunk) tekintsünk el attól, hogy az alkotmánybíróság egy kis erőfeszítéssel bármikor képes önmagának ellentmondani, és akár az éj leple alatt homlokegyenest döntést hozni, ha a number one félreérthetetlenül oda néz, ahova fordul.

Elég nehéz elhinni, hogy minden önmegnyugtatás és „biztosíték” – alkotmány, precedens meg egyebek – mellett/ellenére Pontáék formálisan ki merik bővíteni a kormányprogramot. Az USD nyilatkozó képviselői tegnap-tegnapelőtt tagadták is ezt a lehetőséget. Ilyen értelemben az államelnök fenyegetőzése még a kezükre is játszott: „Ne kockáztassunk a kormányprogram megváltoztatásával, veszélyes!”, mondanák az RMDSZ „megértésére” apellálva.

Csakhogy, amint a szombati SZKT-n is elhangzott, az RMDSZ csúcsvezetése a képviselőktől éppen azt a megbízatást kapta, hogy alkudjon ki a közösségi jogokhoz, szociális-gazdasági kérdésekhez, az életminőség javításához, infrastrukturális beruházásokhoz kapcsolódó intézkedéseket – ezek betartására mégiscsak kellene valami garancia, a legtisztább az lenne, ha az új kormány programjába foglalnák őket. Meglesz ehhez a politikai akarat az USD vezetőiben? Legyőzik félelmüket Pontáék? (Ahogyan Ungureanuék legyőzték a MOGYE ügyében tett engedményekkel az ominózus bizalmatlansági indítvány előtt...) Hogyha nem, meglesz-e az RMDSZ-ben a „nagyvonalúság” garanciaként elfogadni Pontáék szavát? Vagy sikerül kitalálni valamilyen harmadik megoldást, ami a parlament elé terjeszthető? E sorok írásakor a tárgyalások még folynak. Reméljük, hogy az RMDSZ rendkívül erős tárgyalócsoportjának sikerül megnyugtató változatot kieszközölni.

Mindenesetre máris bebizonyosodott az, amire az SZKT-n politikai helyzetértékelőjében a jelenlegi szövetségi elnök, illetve felszólalásában a korábbi szövetségi elnök is utalt: nem pusztán egyedi érdekekről van szó, hanem a demokratikus berendezkedésről, az ország politikai stabilitásáról, a visszarendeződés veszélyének elhárításáról, bizonyos reformok újraindításáról. Ezt akarjuk mi, ehhez kellünk mi.

Persze, hogy nem szabad minden áron kormányra lépni. De a fenyegetések éppen elég magas „árakról” szólnak. A térségi – geopolitikai – helyzetet és az európai parlamenti választások közeledtét is figyelembe véve az RMDSZ-nek kétségtelenül pozíciós előnyt jelentene, ha sikerülne kormányra kerülnie. Fontosak a tárcák is, hát még a miniszterelnö-helyettesi tisztség, de rám az SZKT-n a legnagyobb hatást az önkormányzati vezetőink érvei tették. Kormányok jönnek és mennek, bár merésznek hangzik, még a játékos államelnökök is eltűnnek egyszer a porondról, de a helyi közösségeink gondjai nap mint nap megoldandó problémákat jelentenek. Ezért volt egyértelmű az SZKT felhatalmazása és üzenete: itt minden magyar ember ügyéről és érdekéről van szó, ezt tessék képviselni!

És van valami, amitől nem lehet eltekinteni, bár minden jel szerint nincs rá orvosság. Immár nem az érdek vezérelte politikumról van szó (mellékes, hogy jobb- vagy baloldalról). Pontáéknak is külön kihívást és tekintélyvesztést jelent a román tömegtájékoztatás megújult magyarellenessége. Ahányszor helyzetbe kerülünk, előjönnek a feltételes reflexek, elindul a népi lavina. Az ostobaság csúcsa, hogy az RMDSZ kormányra kerülését olyanok – személyek és (média)intézmények – is ellenszenvvel nézik, akik és amelyek különben gyűlölik az államelnököt. A véleményformálók a maguk érdekei ellen formálják a véleményt. És ez csak egyike a nacionalizmus paradoxonainak.