Az előre bejelentett szakítás az előre bejelentett módon történt meg: a tévében, kínos vádaskodásokkal, fenyegetésekkel, hálószobatitkok kiteregetésének sejtetésével. Hangzatos szólamokkal: valós demokrácia, jogállamiság, az igazságszolgáltatás függetlensége, fellendülő gazdaság. De attól cirkusz marad az egész, s mint rendesen, a cirkuszt legjobban a gyermek sínyli meg. Vagyis a közös program. Ha úgy vesszük, a kormányszövetség szavazópolgárai.

Tudom, hogy közhelyes ez a párhuzam vagy metafora, de ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy az USL felbomlása mögött – első megközelítésben – ostobaság, kicsinyesség és személyi összeférhetetlenség áll. Politikailag persze sok minden egyéb is.

Crin Antonescu a szakítás bejelentésekor ismét bebizonyította, mennyire jó szónok, valósággal elemében volt. Kedveli az éles helyzeteket, a merész húzások, villanások taktikusa. Victor Ponta ismét megmutatta, mennyire ki tudja használni a minimális politikai előnyt is. Inkább az erő fokozatos érvényesítésének a stratégája, aki tudja, hogy az idő a fiatalabb és kitartóbb játékos javára dolgozik. Nézetem szerint mindketten tehetséges politikusok, és ami ehhez elengedhetetlen, jó kommunikátorok. (Persze tudom, hogy e véleményemet a román belpolitika sok kiváló, beavatott ismerője – elsősorban néhány hűséges kommentelőmre gondolok – nem osztja.)

Sajnos a két pártelnök és immár volt koalíciós társelnök abban a leggyengébb, amire pedig most fokozottan szükség volna: politikai érettségben. Ezt a hiányosságot nem lehet gunyorossággal pótolni. Mindketten el akarták-akarják hitetni, hogy nem ők, hanem a másikuk a vétkes a politikai szakításban. Igyekezetük felesleges. Elsősorban senkit az erről alkotott (elő)ítéletében meg nem ingatnak, a közvélemény szemében úgyis mindketten hibásak. Másodsorban fontosabb, hogy milyen nagy lehetőségeket szalasztottak el a válással, de sorozatosan a közös kormányzás alatt is. (Itt enyhítő körülmény számukra – például a decentralizációra vagy az alkotmánymódosításra gondolva – az alkotmánybíróságnak nevezett államelnöki különítmény működése.)

A helyzet tehát az, hogy a PSD-nek és két kis csatlóspártjának, mondjuk így, az immár baloldali kormánynak kell parlamenti többséget szerveznie a kormányzáshoz. Valószínűleg sikerül. Nem biztos, hogy az a kormány jobb lesz, mint a liberálisokkal együtt volt, sőt. Az összehasonlítást nehezíti, hogy már egyik pártról sem lehet rendes csoportképet készíteni, annyi jeles tagja ül rácsok mögött.

Viszont így a kormány egységesebb és hatékonyabb lesz. Emlékszünk, mennyire megkönnyítette ez a koherencia 2000 és 2004 között Adrian Năstase csapatának a dolgát, amikor az ország a legnagyobb előrehaladást érte el. Akkor az RMDSZ kormányon kívülről támogatta a kabinetet – ami a jelenlegi politikai helyzetben ugyancsak elfogadható megoldás lenne. Természetesen az európai parlamenti választások után, igaz, hogy akkor már/majd, túl a doktrináris akadályokon, akár tárcákat – sőt, horribile dictu, miniszterelnök-helyettességet – is vállalhatna érdekképviseleti szervezetünk. Ismét előtérbe kerülhetnek megfontolt, kiegyensúlyozott politikusaink, ez is növelné az RMDSZ súlyát, tekintélyét, lehetőségeit. Jó az, hogy a szövetségi elnök itthon minden demokratikus erővel tárgyalóképes. A kérdésről nyilván élénk viták indulnak sajtónkban is.

Az USL felbomlása ugyanakkor nem csak a kormányoldalt készteti váltásra, hanem – talán még inkább és főleg – átrajzolhatja a román jobboldal erővonalait. Látszólag tiszta víz kerül a fejekbe azzal, hogy a liberális alakulat ismét facér, de ez véleményem szerint nem egyszerűsíti, hanem bonyolítja a jobboldali összefogást. Antonescuék friss „tiszta vegyértéke” a többi kis jobboldali alakulatnak nem hoz több szavazatot. (Egyelőre nem is túlságosan mutatkoznak kalandra késznek.)

De a PNL megnövekedett kombinációs képessége nem oldja meg a saját legnagyobb három gondját sem, növekvő fontosságban: 1. az utóbbi hetek belső torzsalkodásai közepette ambivalenssé vált viszonyát az államelnökhöz (beleértve azt, hogy a párt nem áll ki a politikai ihletésű „igazságszolgáltatás” áldozataivá vált emberei mellett), 2. a szakadás belső veszélyét, ami állandóan fenyegeti, attól tartok, hogy rövidesen ez lesz a fő téma, és főleg 3. a választók lemorzsolódását – a PNL-nek egyszerűen nincs elég szavazója, és ez ott, ahol külön indul, például a májusi európai parlamenti választásokon kérlelhetetlenül be is bizonyosodhat. Amúgy a nemzeti identitásgondokkal küszködő európai országokban a liberálisok súlya sehol nem túl magas, a PNL-nek pedig sikerült olyan arányt elérnie, amit tovább növelni aligha lehet.

És innen indulhat egy olyan gondolatmenet, értelmezés, megengedem: tréfás-komoly forgatókönyv, amely – második megközelítésben – új megvilágításba helyezheti a szóbanforgó szakítás célokait. Alapja egy személyes megfigyelés. Bizonyára sokan átélték gyermekkorukban az érzést, hogy amikor a szüleik veszekedtek, ők azt gondolták, csak tettetik a balhét, csak kísérleteznek, hogy lássák, miként reagál a csemetéjük. Érzelmek zűrzavara...

Nos, hátha a két kombinátor a kivénhedt, de még veszélyes Nagy Zsarolóval úgy szúr ki, hogy torzsalkodást mímel, és tehát ez az egész cirkusz nem egyéb, mint egy nagy szemfényvesztés? Minthogy doktrináris okokból tényleg nem indulhatunk együtt az EP-választásokon, mivel a kormányban funkciót vállalni már-már olyan kockázatos, mint bankrablásba fogni, mivel egy kis töröboj, bulvárkavar felfokozza az érdeklődést és a választási kedvet – mi lenne, ha felépítenénk egy takaros politikai dramolettet? Ez aztán a válás román módra! Érdekválás! Píár szempontból kiváló, mindenki rólunk beszél (a többiekről nem, ők már annyira sem érdekesek, mint eddig), meg lehet zenésíteni, felléphetnek tehetséges epizódszereplők stb. Politikai szempontból: amit a PNL veszít a réven (kiesik a kormányból), megnyeri a vámon (másodhegedűs volt a kormányban, a jobboldal legnagyobb pártjaként aktiválhat). Nem lenne igazán román módra egy ilyen válás? S nem nevezhetnénk akár politikai konstrukciónak? Az USD-ről – ami más, mint a dollár – nem is kell beszélni.

Tovább megyek, ez lenne az elfogadtatható módja annak, hogy a magyarokat bevonjuk a kormányzásba. Ha már nem csináltuk elég ügyesen, amikor hetven százalékunk volt, ha már nem tartottuk be a szavunkat, ha a románok többsége kézzel-lábbal tiltakozott az RMDSZ kormányra kerülése ellen, ha már az alkotmánybíróság lesöpörte a jogaikra vonatkozó alkotmány-módosításokat is – akkor most itt az alkalom tudatosítani mindenkiben: a magyarok nélkülözhetetlenek a biztonságos kormányzáshoz, a magyarok a politikai és társadalmi stabilitás kulcsa Romániában.

És egy utolsó érv: a politikában ritka a válás olyankor, amikor gazdaságilag viszonylag jó irányban mozdulnak el a dolgok; nem jut eszembe példa arra, hogy egy ekkora – reálisan, az urnáknál szerzett és utána tovább fokozott, több mint hetven százalékos, Európában legnagyobb – parlamenti többség úgyszólván magától, belülről felszámolja magát megalakulása után három évvel. (A külső hatásokról, elsősorban az államelnök alkotó hozzájárulásáról talán máskor...)

Mondhatják mindezek ellenére, hogy nem logikus ez a változat. De hát az a mód, ahogyan a szakítás történt, logikusabb volt?