Ahogy Ukrajna visszalépését, a fölötte Damoklész-kardként lógó polgárháborút és a legutóbbi véres eseményeket katasztrófaként könyvelte el az européerség, úgy azt, hogy Grúziának sikerült a keleti partnerségi csúcson parafálnia a társulási és szabadkereskedelmi programot, azonmód totális sikerként értékelték. Ha azt nézem, hogy – az ebből a szempontból is megosztott Ukrajnától eltérően – Grúzia lakosságának háromnegyede egyértelműen EU-párti, és a grúzok tényleg tettek is a közeledésért az Unió felé, valamint nem függenek annyira az Uniótól kapható segélyektől, de az orosz olajtól sem, akkor az öröm jogos lehet. Ha idén alá is írják a felek az előkészített szerződését, úgy felmerül annak a reménye, hogy a jövőben csak rendeződik a most nem csak az évszak miatt befagyott grúz-orosz, orosz-grúz háborút követő helyzet, megszűnik a permanens feszültségforrás.

Szerintem azonban érdemes ezt az ügyet – hiszen kevésbé szól a valóban Európához tartozni akaró keleti „kis” országokról, mint a két tömb egymáshoz csúszásából eredő erős súrlódásról – szkepszissel kezelni. (Attól még örvendezhet, aki akar.)

Az orosz figyelmet elvonó Ukraja-probléma árnyékában, de Szocsi fénye távolodván, a Tbiliszi és Moszkva közötti nézeteltérések a társulási szándék vilniusi tudomásulvétele és a helyzetet szentesítő aláírás között fogják elérni csúcspontjukat.

Az aláírás után sem lesz könnyű, még a vezető pártkoalíció szerint is körülményes a több mint háromszáz EU törvényt bevezetni és alkalmazni, hogy a grúz normák eusakká váljanak. A kormány máris rálépett a jogi, gazdasági, emberjogi problémák gázpedáljára, s ezalatt Moszkva is teszi a dolgát. Ehhez jön még az észtek, lettek, litvánok és lengyelek pro-EU nyomására erősödő kremli ellenyomás. Az EU-szándékkal szembemegy az orosz geopolitikai-gazdasági-katonai közelség, így minden újragondolásra kényszeríthető. Ukrajna tükrében a vilniusi dokumentum semmiféle növelt biztonsági közérzetet nem adhat Grúziának, hisz továbbra is nyakán van a befagyasztott fegyveres konfliktus, a gyenge (bár nem éppen katasztrofális) nemzetgazdaság. A belső gazdasági támaszt adó altalajkincsek hiánya továbbra is sebezhetővé teszi az országot.

A 2008-as háború után Moszkva életbe léptetett egy küszöb alatti, de annál hatékonyabb blokádot Grúziával szemben, amely majdnem padlóra vitte az országot. Igaz, hogy Vilnius előtt lazított ezen, és a híres grúz borok, ásványvizek és gyümölcstermékek ismét visszaszivárogtak az orosz piacra, ám most várható egy újabb blokád, amit Moszkvának már nem is kellene píár-fazoníroznia.

Ebbe belefér az is, hogy a Kreml cselekvésre szólítja azt a grúziai tíz százalékát a politikonnak, amely alvó sejtként képviseli az orosz érdekeket, és itt ismét szerepet kap az elnökválasztáson megvillantott Nino Burjanadze volt parlamenti elnök.

Persze akárhogyan is igyekszünk grúzosan Moszkvára fókuszálni, legalább a fél szemünket a balti fővárosokon, de főleg Kijeven kell tartanunk.