Kustán Magyari Attila: Miért mondok nemet az egyenruhára?

Az elmúlt hetekben hangos csörték követték a hírt, hogy a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjait egyenruhába kényszeríti az igazgatóság. Sokan egyetértettek a lépéssel, mások határozottan ellenezték – magam is. Az alábbiakban megosztom az érveimet.

Az egyenruha bevezetésének több indokát szokták felsorolni, az egyik az anyagi különbségek eltüntetése (eltakarása), a másik az esztétikai, a harmadik a közösségépítésé.

Vizsgáljuk meg az elsőt: azt mondják, a szegényeket csúfolhatják a módosabbak, jobb lesz hát elleplezni, hogy kinek keresnek jól a szülei, és kik az előbbiek beosztottainak gyerekei. Erre az esetre szolgál a jól ismert mondás: „márpedig itt rend lesz”, mondta a nagymama, és berúgta a … a szőnyeg alá. Az anyagi különbségek eltüntetését nem utólagos simításokkal kell kezdeni, és főleg nem ilyen ügyefogyottan: az egyenruha alól úgyis ki fog villanni a drága telefon, az ékszer, a jobb tízórai stb., a buszról leszálló diák úgyis fogja látni az osztálytárs BMW-jét.

Az esztétikai aggályokban sem látok rációt. Sokan azt mondják, nincs szükség divatbemutatóra az iskolában, amire csak bólogatni tudok: valóban nincs, kéretik hát nem fektetni ekkora hangsúlyt a külalakra. Az egyenruha éppen azt sugallja, hogy a jó megjelenés mindig árulkodó, arra neveli a diákot, hogy ne a valós értékeket keresse, hanem szokjon hozzá: mostantól az alapján ítélik meg, hogy szép-e a 65 lejes (!) kardigán rajta, vagy volt mersze szegénynek kinézni.

Halkan teszem még hozzá, hogy a tanárok egyenruhájáról a mai napig nem hallottam egy szót sem, pedig hetek óta tűkön ülve várom a fejleményeket. Az érvelés ugyanis rájuk is illik: büszkék csak úgy lehetnek az iskolájukra, ha kardigánt húznak (a nők kizárólag szoknyát, mert az igazgatóság szerint a nadrág nem nőies, márpedig az igazgatóság mindent tud), az anyagi különbségek pedig sajnos rájuk is érvényesek.

A közösségépítésről is szoktak beszélni. A társadalom, azt hiszem, régóta próbálkozik azzal, hogy a viszonylagos rendet szigorral és tiltással igyekezzen bevezetni. Én viszont abban hiszek, hogy több munkával és szabadsággal nyereségesebb a befektetés. Ahogy a diák a magolással nem sokra megy, úgy a gyorsfagyasztott büszkeség is csak illúzió, buta mása annak az igazi közösségnek, amit egy iskola a felmutatott minőséggel, a jó hangulattal érhet el.

Mint volt mikeses diák, tisztán emlékszem a tíz évvel ezelőtti iskolámra: bár voltak gyenge tanárok, akik véleményem szerint az otthoni fikuszt sem oktathatnák büntetés nélkül, a falak közt, az udvaron, a könyvtárban gyorsan összeforrtak az emberek, a különböző generációk is akár. Két iskolaigazgató vezetése alatt jártam oda, és egyikük sem igényelte az egyenruhát, nem tudom, saját ízlésviláguk miatt-e, vagy az akarat hiányából. Most, hogy mindenki egyforma lesz, kétlem, hogy előre tettek lépést.

Az iskolák éppen elég nagy bajban vannak ahhoz, hogy jobb dolguk is legyen, mint tovább terhelni a fiatalok életét. A diák – mindannyian voltunk azok, vagyunk vagy leszünk – önfejű, szabad ember, akinek a fejlődését nem tiltással, hanem iránymutatással, lehetőségek felmutatásával jobb egyengetni. Akit beterelünk valahová, az birka lesz. Én pedig nem szeretem a bégetést: egyhangú, mint ezer piros kardigán egymás mellett.

Kimaradt?