A 2014-es teljes nyugati visszavonulás áldatlan hatását nem csak magára Afganisztánra és Pakisztánra fejti ki, de sajnos Közép-Ázsiára is, s bár közvetettek, a következmények aggasztóak. Kissé a szovjet birodalom széthullására hasonlít a helyzet, ameddig ugyanis államhatalmi födő alatt voltak azok a mozgalmak, amelyeket már harcos iszlamizmuskét titulálunk, a csíra-problémával megbirkóztak a szovjet szervek.

A CCCP ezen tagállamaiban két mód volt a hitélet élésére: a karhatalmi-jogi határokat betartva, valójában docilis iszlámhívő volt az állampolgár, vagy vállalta az ellenálló illegalitást és járulékos veszélyeit. A széthullás után ezért lehetett Kirgizisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán szabadhazája olyan harcos hit-politikai és/vagy terrort is használó szervezeteknek, mint az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU), a Hizb at-Tahrir (Felszabadítás Pártja), vagy az ez utóbbiból leváló Akramija, amely, legalább is a Kazah kormány szerint, egy közönséges merénylőszervezet.

Igaz, hogy e képződményeknek nagy részét az elmúlt évtizedekben a dél-ferganai és a Rast-völgyekből az afgán-pakisztáni határra űzték (az IMU esete), vagy, mint a Hizb at-Tahrirt, politikailag kissé „háziasították", de a „szilánkszervezeteket", vagy a harcos vallási, ideológiai töltetet egyéni szinten is továbbvivőket nem számolták fel. Igaz, nem megerősített hírek szólnak arról, hogy az IMU esetleg tényleges problémákkal küszködik, hiszen kérdőjellel, de jelentették, hogy egy dróntámadás végzett Abu Usman Adillal, a fent nevezett „baráti társulás" vezetőjével, s innen a következtetés: az IMU még az afgán-pakisztáni határvidéken sem rejtőzik elég hatásosan.

De mióta vezet egyeduralkodó egy ilyen szerteágazó szervezetet, mióta önveszélyesen egyfejű a dzsihádista sejtszerkezet? Az elért sikerektől függetlenül az egész történet a szokásos utat járhatja be: amint a nyugatiak lelépnek, ezek a szervezetek megpróbálják visszahódítani hatásterüket. Így fenyegethet ismét az Amerika által szajkózott vallásháború réme (csak tudnám, miért hagyják akkor felügyelet nélkül a nagyon és a kicsit iszlamistákat), s ami, bár van benne igazságmag, kissé alap-iszlamofóbiává butítja a problémát.

Mert kell azzal számolni, hogy ezek a társulások, túlvilág ide, vagy oda, a végletekig racionális, igencsak földi célt követnek, s ez (esetünkben) az állandóan ingatag-forrongó volt szovjet szatellit államok megszerzése...utána, persze jöhetnek a haurák, meg a sárija is. Ameddig az említett Közép-ázsiai kormányok, a főleg itt nehezen utolérhető szekularitás, és demokrácia fogalomkörét úgy értelmezik, hogy etnikailag próbálják tisztára söpörni háztájukat, vagy hataloméhségüket maszkírozzák a dzsihádisták rémével, addig tényleg veszélyes a térség „nyugatmentesítése".

Először az gond, hogy politikailag és vezetői szinten gyenge egy ország, s csak utána, hogy hatalmi űrt akarnak kihasználni a harcos iszlamisták, igaz a különbség árnyalatnyi, de a jelenség megértésében az árnyalat életet jelenthet.